” Mikor születtem, nevetett a világ, sírtam én.
Mikor távozom, hadd nevessek én,
sírjon akkor a világ! ”
Kabir Das
Szeretném megosztani veletek a hírt, hogy „Mama” meghalt. Váratlan volt, hiszen úgy tűnt, sokkal jobban van, és egy időre még hazajöhet. Hirtelen összeomlás következett be. A sors különös kegye folytán a fájdalmak megjelenése után éjszaka álmában meghalt.
Mi, akik körülötte voltunk az utolsó három hónapban olyan élményekkel gazdagodtunk, amelyek örök lenyomatként maradnak a lelkünkben. Otthona egy kórházi ágy volt, a test folyamatosan hanyatlott és keskenyedett, a lehetőségek bezárultak, a külvilág elérhetetlen távolságba került, az kinti események egyre érdektelenebbé váltak. Eközben elindult egy ellentétes folyamat: azokat a tulajdonságait, humorát, tisztánlátását, derűjét, nyugalmát, tapintatát, amelyekért mindig is közkedvelt volt, nem pusztán megőrizte, hanem ezek elkezdtek erősödni, és a személyiséget egyre inkább betölteni. Nehány nappal ezelőtt belépett valakinek a hozzátartozója a kórterembe, ránézett, és azt mondta nekem: „De szép anyukád van!” Meglepő volt, de értettem, mire gondol. Ő nem a csontra soványodott rákbeteget látta, hanem a lélek fényességét, a személyiség végső kimunkálódását. Ez volt az, ami miatt abban a kis kórházi szobában élete utolsó napjaiban is derűs, szeretetteljes légkört tudott teremteni. A hajszolt nővérek és takarítónők szerettek a közelében lenni. Leültek mellé munka közben egy kis beszélgetésre, egy-két jó szóért. „Gabikám, ha valami nem megy jól a napban, majd bejön, és megoldjuk.”-mondta az egyik ápolónőnek. „Tudom, Judit néni majd előveszi a varázspálcáját,és megoldódik.”
„Nem érzek szánalmat, nem érzek megrendülést, nem incselkednek a szememmel a könnyek. Úgy állok itt, mint egy bevégzett mű előtt, mint egy mondat előtt, melynek végén ott a pont.” Örkény István: A jó halálról