Gábor joviális külsejű, megnyerő, barátságos idős úr, látszik rajta, hogy szereti és élvezi is az életet. Bár 16 éves kora óta külföldön él – 56-ban szülei Franciaországba vitték – tökéletesen, akcentus nélkül beszél magyarul. Kétszer is átélte azt az élményt, hogy a lelke eltávozik a testéből, és kívülről figyeli az eseményeket.

– Kezdjük talán azzal a beszélgetést, hogy bemutatkozik egy kicsit. Mi a foglalkozása, és hogy került Magyarországra?

– Nem titkolom a koromat, 68 éves vagyok. Franciaországban jártam iskolába és Svájcban dolgoztam, pszichoterapeuta és szociális munkás képzettséget szereztem. A 89-es események után, 1990-ben határoztam el, hogy hazajövök, mert meg voltam győződve arról, hogy itt valami nagyon szép, nagyon tiszta és felemelő világ születik. Ebben a reményemben csalódtam, de azóta ingázom két ország között.

– Önnek nyilván az élettörténete is nagyon érdekes, de most mégsem erről kérdezem. Kétszer is megtapasztalta azt, amit jobb híján halálközeli élményként szokás nevezni. Mi történt?

– Első alkalommal kómás állapotba kerültem egy szemműtét után, akkor huszonéves voltam. Egy kómás tényleg hallja, hogy mit mondanak, legalábbis én hallottam, hogy „hát itt sok tennivaló nincs”, és akkor láttam először a testemet fölülről, valahogy kiszálltam a testemből. Nehéz ezekre az élményekre szavakat találni, amikor azt mondom, hogy láttam a testemet, ez lehetetlen, hiszen a szemem ott volt az ágyon… Nos, akkor egy egész éjszakán át egy ápolónő gondozott. Láttam, hogy a nővér úgy kezeli a testemet, mint egy postai csomagot, fordít, belémböki az injekciót. Időnként láttam magam, de valahogy nem állandóan, mindenesetre arra emlékszem, hogy furcsállottam az egészet. Aztán hajnalban megint jött az ápolónő az injekcióval, egy iszonyú görcsön estem át, ez fizikailag rettentő fájdalommal járt, és magamhoz tértem. Akkoriban volt egy pszichiáter barátom – ma is megvan, hál’ Istennek – és neki elmeséltem az egészet. Végighallgatott, majd azt válaszolta, hogy ha nem akarok a bolondokházába kerülni, ne beszéljek erről senkinek, mert senki nem fogja elhinni. Később aztán valahogy ez az életemhez tartozott ez a dolog, de az ember sok mindenről nem beszél, ez is egy lett ezek közül.

 Érdekes, azt hittem volna, hogy csak a szocialista, materialista világban volt ilyen elutasító a pszichiátria ezekkel az élményekkel.

– Nem, ez 1967-ben volt, Svájcban, és ott sem volt ez téma. Ne felejtsük el, hogy még nem olyan nagyon sokkal voltunk a háború után, az újjáépítés láza éppen lecsengett, ez az időszak, amikor elkezdett gazdagodni Nyugat-Európa. Eléggé anyagias, materialista szemlélet uralkodott akkoriban.

– Említettük már, hogy abban a ritka helyzetben van, hogy kétszer is átélhette ezt az élményt. Mi történt a második alkalommal?

– 1989-ben egy bypass műtéten estem át, nyilván az ember fölkészül ilyenkor minden eshetőségre, én is elrendeztem a dolgaim, tudtam, hogy nem biztos, hogy túlélem. Persze elaltattak, úgyhogy többre nem emlékszem, ill. egyszer csak arra eszméltem, hogy fölülről látom a műtőt, nagy a sürgés-forgás az orvosok közt, és hát én ott voltam közöttük, a mellkasom feltárva, utólag az a kép maradt meg, hogy olyan, mint a régi hentesboltokban. Ez volt a látvány. Mindkét esetben, mikor úgymond kikerültem a testemből, kicsit eufóriás érzés volt, mint egy nagy kaland kezdete. Az érzésem az volt a testtel kapcsolatban – amit különben én nagyon fontosnak tartok, az emberi testet ápolni kell, jól kell vele bánni, és nagyon szeretem –, hogy nahát, eltörött. Én nem emlékszem nagy fényre, pedig ezt szokták mondani, de az biztos, hogy különböző stádiumokon átjutottam. Olyan volt, mintha szürke pókhálók között haladnék, csak próbálom visszaadni a szavakkal, persze pók nem volt, egy-két alak viszont igen, és az volt az érzésem, hogy ők állnak egy víz egyik partján, én meg a másikon. Jó érzés volt, ők nagyon szerettek engem. Ezután igen, volt egy fény, az az érzésem volt, hogy most valami következik, ami fontos. Ugyanaz történt, mint az első esetben, hogy most akkor maradok vagy visszajövök?

– Ez az ön döntése volt? Lehetett befolyásolni?

– Nem tudtam befolyásolni, de én döntöttem, szóval szabad voltam. Életemben egyszer ez volt a szabad akarat megnyilvánulása. Nem érzetem hatalmat vagy kényszerhelyzetet, olyan volt, mintha egy vastag könyv írója vagy olvasója lennék, és most választhatok. Bennem pedig volt egy kíváncsiság, hogy ez még nincs befejezve, még valami van hátra. És akkor kvázi én döntöttem el, hogy mégsem maradok, pedig jó érzés volt. Békesség, könnyűség, ilyesmivel lehet jellemezni.

– Nyilván a halálközeli élmények legfontosabb kérdése, amiért ez érdekli az embereket, és amit csak annak lehet feltenni, aki járt odaát, hogy most akkor van túlvilág vagy nincs? Ön mit gondol?

– Nem gondolkodom rajta, érzem. Egy ilyen esemény után nem annyira gondolkodom. Az ember, ha odafigyel, odahallgat, az érzései nagyon pontosak. Ebben az élményben a legfontosabb dolog nekem, hogy a megsemmisüléstől félünk, ugye? Ez a halálfélelem maga. A halál nem semmisíti meg azt szerintem, amit én énnek érzek igazából. Nem tudom, hogy ez elég világos-e. A test olyan, mint egy ékszerdoboz, a lényeg benne az ékszer. A drágakő nem pusztul, a lélek fölszabadul, továbbhalad, nekem ez volt az élményem, abszolút nem az volt az érzésem, hogy meghaltam, hanem csak változtam, a testemet otthagytam valahol, de én létezem. És így gondolok a halottaimra is.

Megváltozott az élete a két élmény hatására?

– Látványos dolgok nem történtek. Egy anekdotát mondanék el. Ugye a műtét három óra helyett kilenc órán át tartott, és közben meghaltam, rettentően legyengültem, utána pedig nem tudtam járni. Egy rehabilitációs klinikára kerültem. Végül elérkeztem abba a stádiumba, hogy egyedül kimehettem a parkba. Ott egy kis kápolna volt egy lankás, nem túl meredek dombtetőn, gondoltam, hogy na, odáig eljutok, ezt tűztem ki célul. Nagyon fontosnak éreztem, hogy végre ismét önálló lehessek. Ahogy arra haladtam, egy bokor alatt megláttam ibolyákat. Majdnem sírtam, könnyes lett a szemem, olyan gyönyörű volt az. És akkor jutott eszembe, hogy egész életemben láthattam volna ilyen szép ibolyákat, és már oda sem figyeltem. Ez a legnagyobb változás, ami történt. Érdekes, hogy ez az ún. halálközeli élmény, bár nagyon jó és kellemes, mégis, ami marad, az élet igenlése, fontossága. Van más is egyébként, ami nehéz, amikor az ember visszatér: kapcsolódni újra azokhoz a balga, fölösleges dolgokhoz, ami az emberek hétköznapjait kitöltik. A mindennapi élet arról szól, hogy mennyit keresel, mit csinálsz, nem arról, hogy ki vagy. Magyarországon különösen, itt mindenki az alsógatya gatyamadzagjának igazgatóhelyettese. Úgy fejezném ki, hogy én a minőséget jobban érzékelem.

Kapcsolódó cikk:
By Comments off január 30, 2018