2009 októberében éppen tíz éve, hogy Árvai Magdolna újságíró Tunéziában másodszor is esélyt kapott az életre. Ami vele történt, ellentmond minden valószínűségnek. Magdi fejére rázuhant egy hatalmas oszlop, ő pedig egy röpke időre átlátogatott a túlvilágra, majd visszatért, és minden fizikai nyom nélkül felépült. A tapasztaltak hatására átértékelte az életét, a kapcsolatait és a halálhoz való viszonyát is.

– Mi történt pontosan 1999-ben Tunéziában? Egyáltalán, miért voltál ott tulajdonképpen?

– A Kézenfogva Alapítvánnyal utaztam ki, mint a Nők Lapja újságírója, fogyatékos gyerekeket és a szüleiket kísértük, akik addig soha még a falujukból sem mozdultak ki. A második napon egy ott élő négy gyermekes magyar asszonyt kérdezgetett egy rádiós kolléganő, én pedig arrébb toltam egy tolószékben ülő kisfiút, hogy halljam őket. Ahogy ott megálltam egy asztal mellett, szinte azonnal a fejemre dőlt egy betonnal megtöltött vasoszlop, ami addig a napernyőt tartotta. Az ütés a tarkóm fölött a koponyámat érte. Fájdalmat nem éreztem, arra emlékszem, hogy olyan volt, mintha forogna a fejem, és mindent látnék, ami köröttem van, aztán elsötétült minden, feltehetően elvesztettem az eszméletemet. A következő kép, amire emlékszem, az egy olyan kép volt, mintha kívülről látnám magamat, a köröttem zajló eseményeket. Lefektettek a földre, elkezdtek nyomogatni, kiabáltak: mozdítsd a lábad Magdi! Pofozgattak, kérdezgettek. Ott volt egy fotós kolléganő a Nők Lapjától, akinek a testvére úgy bénult meg, hogy a háti gerincére esett egy szekrény, ő aggódott legjobban, ő élesztgetett. Aztán újra sötétség, nincs emlékképem. Ahogy vittek be a klinikára, útközben magamhoz tértem.

– Mit gondolsz, amikor hallottad és láttad, hogy mi történik, akkor eszméletednél voltál vagy nem?

– Biztos, hogy nem, mert ha eszméletednél vagy, nem láthatod így kívülről, föntről, azt, ami körötted történik.

– És utána tisztáztad ezzel a kolléganővel, hogy tényleg ezt mondta?

– Igen. Másnap, harmadnap, mindenkivel beszéltem erről. Megköszöntem, hogy rohangáltak, lefektettek, és a többit. Mire ők kérdezték: honnét tudod? Mondtam, hogy láttam az egészet, hallottam őket, emlékszem a szavaikra, mozdulataikra, aztán elsötétült minden. Volt aki elhitte, volt aki vállon veregetet és azt mondta: túléled mert már van humorod.

– Mit gondolsz erről az élményről így utólag?

– Akkor nem értettem aztán hallottam, olvastam testen kívüli élményekről. Talán ez is az volt. Nem tudom. Tény, hogy láttam, hallottam, és nekem megváltoztatta ez a baleset a gondolkodásomat. Belegondoltam, hogy az oszlop 136 kiló volt – tévés kollégák megmérték –, vagyis a túlélési esély ezrelékekben sem mérhető. A francia magánklinikán, ahol kezeltek, azt mondták, ha két centivel lejjebb, az első csigolya és a koponya határán talál el, azonnal meghalok. Máig rejtély, hogyan éltem túl. Máig elgondolkodom azon, mennyi véletlen egybeesés kellett ahhoz, hogy ez így és velem történjen. Egészen az utazás előtti napig úgy volt, hogy három napra Finnországba utazom a Mikuláshoz, állami gondozott gyerekekkel. Az utolsó pillanatban változtatott ezen a főszerkesztőm, mert a kolléganőnek, aki Tunéziába készült egy hétre, valamiből vizsgáznia kellet. Tehát úti célt cseréltünk. Aztán ott volt a kis tolókocsis az anyja mellett. Ha nem kíváncsiskodom, nem tolom arrébb, őt éri baleset. Szóval ennek valamiért így kellett történnie. Oda kellett mennem.

– Miután meggyógyultál, érdekelt a téma? Tehát mondjuk kerestél könyveket a halálközeli élményekről?

– Nem. Tudtam, hogy ez van, előtte olvastam róla, utána nem kerestem semmit. A fölépülés elég hosszú volt, hónapokig nem dolgoztam, egyensúlyzavaron volt, nem tudtam közlekedni, vezetni. Áprilistól álltam ismét munkába. Amíg otthon lábadoztam, gyakran gondolkodtam azon, miért történt ez velem? Miért kell még tovább élnem? Mit tettem rosszul, miért kaptam a figyelmeztetést, és miért az új esélyt? Mi az, amin változtatni kellene, mi az, ami feladat lehet számomra? És azt hiszem, annak ellenére, hogy ezekre a kérdésekre egyértelmű választ nem kaptam, megfontoltabb, higgadtabb, elfogadóbb lettem. Már nem lázadok folyamatosan. Gyakrabban fordulok befelé és elmélkedem. Megváltoztak az emberi kapcsolataim. Nem egyik pillanatról a másikra, hanem szép lassan. Leépítettem azokat, akik kihasználtak, akiről tudom, elszívták az energiáimat, akik koloncként lógtak rajtam. Közben törekedtem arra, hogy a minőségi kapcsolataimat elmélyítsem. És az élet, a baleset kapcsán, másodszor szembesített azzal, hogy bármelyik pillanatban bárki elmehet örökre. Az élményt pedig amiről beszéltem, az életem részeként kezelem, de mégis, tudom bizonyos távolságtartással szemlélni.

– A túlvilág létéről nem gondolkodtál el utána? Erről tudsz valamit mondani?

– Vallásosan neveltek, tehát gyermekkorom óta gondolkodom róla. Az anyai nagyanyám különösen vallásos volt, bár a halála előtt egy héttel azt mondta, hogy nem hiszem el, hogy van valami odaát. Megkérdőjelezte azt, amiben egész életében hitt. Én elhiszem, hogy nem ez az egy léte van az embernek. De ez nem abból következik, hogy mondjuk, a klinikai halál állapotába kerültem. A túlvilág létéről vagy nemlétéről, senki nem tud konkrétumot mondani. A klinikai halált pedig mindenki másképp él meg, arra a néhány percre, másodpercre mindenki másképp emlékszik. Például nekem nem volt alagút és fény élményem, nem találkoztam senkivel a elhunyt szeretteim közül.

– A halálhoz való viszonyod megváltozott? Az emberek többsége fél a haláltól és attól, hogy fájdalmas lesz.

– Nem változtatta meg a halálhoz való viszonyomat. Falun nőttem föl, otthon haltak meg a dédszüleim, édesanyámék mosdatták meg, öltöztették föl őket, a virrasztáson mi is ott voltunk. A falumban háznál ravataloztak föl mindenkit, így az ott élő gyerekek egészséges viszonyba kerültek a halállal. Ma divat félni, a harmincasok, negyvenesek is rettegnek, mert még nem láttak hullát, mert nem álltak ott egy haldokló szülő kezét fogva a betegágynál. Szegények. A másik ok amiért nem félek, hogy egyszer már korábban is megérintett a halál szele. Tizenkilenc évesen volt egy nagyon súlyos autóbalesetem, az arcom eléggé összetört, és a varratok nyomait a mai napig viselem. Emlékszem végig észnél voltam de nem tudtam beszélni. Mindenki azt várta, mikor lehelem ki a lelkem, és ezt mondták is, én pedig mocorogva jeleztem, nem, nem akarok meghalni. Amíg Dunakesziről a csepeli ügyeletes kórházba értünk, végig imádkoztam. Istenem, ne, ne haljak meg
Tizenkilenc évesen. Istenem ne, nem bánom hogy fogok kinézni, de még ne! Így könyörögtem és megmenekültem. Azóta nem félek, mert én kaptam esélyt kétszer is. A fájdalom, az más kérdés. A halál adta érzést nem ismerik az emberek, de a fájdalomét igen. A két félelem nem ugyanaz! Más félni egy ismert érzéstől, ami ráadásul csillapítható, enyhíthető, és más félni egy ismeretlentől, amiről senki nem tud konkrétumot.

– Szerencsés ember vagy, hogy két ilyen baleset után itt beszélgethetünk.

– Igen, valami dolgom, feladatom még van a világban. Hogy a családomban, a munkahelyemen vagy a társadalomban, nem tudom. Még mindig nem tudom. De ha nem lenne dolgom, már biztosan nem lennék ezen a földön.

Kapcsolódó cikk:
By Comments off január 30, 2018