Éreztem, hogy baj van. Már sokadszorra bőgtem el magam, mikor imádott lovamhoz mentem ki. El kellett fogadnom, hogy lassan elhagy, de azt nem tudtam, meddig küzdhetek érte? Életem egyik legnagyobb félelme – azon kívül, hogy majd elhagy Szürkém –, hogy túl sokáig fogok küzdeni érte a kárára. Ahogy közeledtem a lovarda felé, próbáltam megnyugodni. Letöröltem a könnyeim. Nem akartam, hogy a gyerekek lássák rajtam, hogy fájdalmaim vannak. Szerettem ebbe a lovardába járni, ahová utoljára került a lovam, és annak ellenére, hogy a lovam állapota életem legnehezebb időszakának a kezdete volt, a gyerekek feldobták a kedvemet.

Szürinek a tünetei már hónapokkal a távozása előtt jelentkeztek. Kórosan sovány lett, és a lábán olyan sebféleségek voltak, mintha sömörös lenne. Úgy jöttek rá a legyek, mint egy dögre. Ekkor még nem tudtam, hogy gyakorlatilag a lovacskám már élve rohad. Mikor átvittem az új lovardába Donnáékhoz, másnap már hívott, hogy nem eszik a ló. Megnyugtattam, hogy csak az új hely miatt lehet. Később azonban hiába jött meg az étvágya, pikk-pakk ledobott újabb 100 kilót. Spriccelve jött ki a fenekén az ürülék, én még ilyet nem is láttam. A doki különböző hiper-szuper vitaminokat, gyógyszereket és szteroidot adott neki.

Hiába. Azon a bizonyos vasárnap a közértben dolgoztam, amikor hívott Donna, hogy a lovam órák óta fekszik, nem tudják talpra állítani. A szívem a torkomban dobogott. Hogyan tovább? A lókórházba nem tudom bevinni. Hatalmas összeg a kórházi kezelés, és természetesen nincs garancia az állat megmentésére. Fizetni pedig azonnal kell.

Minden erőmmel azon voltam, hogy ne essek össze. Donna értem jött. A kocsiban kézzel fogható volt a feszültség, a rémület, és ott lebegett a befejezetlen kérdés: „mi lesz, ha”? Életem egyik leghosszabb percei voltak, míg kiértünk.

Szüri lapjával feküdt. Az egész közös életünk lepergett előttem. Olyan volt, mintha már menne el. Soha nem tudtam elképzelni, hogy mi lesz velem nélküle. Ő a mindenem. Nem is tudom szavakba önteni. Tudom, túlzásnak tűnik, de talán az anya-fiú kapcsolat áll a legközelebb ehhez az érzéshez. Bár sosem volt még gyermekem. Ő volt az. Keltegettem, és végre „felült” vagyis feküdt. A szemei egész vidámak voltak és evett, ivott is. De nem volt jellemző rá, hogy fekszik, az meg pláne nem, hogy nem kel fel. Azzal nyugtattuk magunkat, hogy lehet, hogy csak elfáradt, hisz az egyik lába napok óta a többszörösére dagadt, amitől nem tudott pihenni. A doki úton volt már. Nyugtalanító kérdések zakatoltak bennem. Mi lesz, ha a boxban fekszik le éjszaka, és nem tud felkelni? Ha beszorul? Igyekeztem felkészülni a legrosszabbra, de nem akartam, nem tudtam elengedni. Végtére még igenis él! Egy anya pedig oroszlán erővel küzd gyermeke jóllétért. Szüri kezelőorvosa éppen külföldön tartózkodott, ezért küldött maga helyett egy másik orvost. Sokáig nem tudtuk felállítani. Már kezdtem lemondani róla. Hisz egy oroszlánanya sem akarja, hogy a gyermeke szenvedjen.

Intézkedni kezdtem, hogy találjak markolót a temetéshez. Ekkor a doki figyelmeztetett, hogy a pulzusa teljesen rendben van. Odamentem a lovamhoz, és megmondtam neki, ha nem áll fel, altatás lesz. Ha élni akar, fel kell álljon! És az én öreg harcosom patára állt! Megkönnyebbültem. Az én szerelmem, az életem értelme, az egyetlen gyermekem betegen, isten tudja hány évesen élni akar!

Azonnal nekiálltunk a kezelésének. Kapott infúziót, injekciót. Közben megérkezett az edzőm. A látvány hatására elsírta magát, és én sem bírtam könnyek nélkül. Annyi mindent köszönhetek a lovamnak! Csodálatos 12 évet töltöttünk együtt. Abban maradtunk a dokival, hogy 2-3 naponta kap szteroidot. Jézusom, de hogy fogom ezt fizetni!? – rémüldöztem, de bármire képes voltam, hogy Szürimnek jó legyen. Megnyugodtam. Élni akar, és csak ez számít.

Alighogy elment a helyettes doki, hívott Szüri orvosa. Kimondta, amit nem akartam hallani. Nem csak, hogy el kell altatni a lovat, de minél előbb, ugyanis bármelyik pillanatban megtelhet a tüdeje vízzel, és akkor lassú kínszenvedéssel járó haldoklás vár rá. Teljesen kikészültem, ugyanakkor megkönnyebbültem. Ha már egy olyan állatorvos mondja ki azt, amit egy anya nem tud, mint ő, akkor tényleg vége.

A következő napom a boltban katasztrófa volt. Joe kollegám minden erejével igyekezett tartani bennem a lelket. Ahogy a párom, Tom is mindenben mellettem állt. Tudta, hogy számomra ez a pokolnál is rosszabb. Közben ő is szenvedett, hiszen ő is nagyon megszerette Szürkét. Nem mintha lehetne nem szeretni. Ha én nem tudtam menni, Tom ment megetetni, ápolta, legeltette, úgy vigyázott rá és gondoskodott róla, ahogy én. Ahogy egy Apa. És Szüri is megkedvelte Tomot, ami sokat jelentett nekem. Ha meglátta, már a kapuban várta, amit még nekem sem tett meg. Olyan kapcsolat volt az övék, ami komoly támaszt jelentett nekem. Büszke is vagyok arra, hogy ilyen remek ember a volt párom.

Eljött az a bizonyos nap, augusztus 23-a, kedd. Mindent leszerveztem. Reggel találkoztam Donnával, aki azzal fogadott, hogy jókedve van a lovamnak, ő a helyemben nem altatná el. Előző nap is rohangált a legelőn, határozottan úgy néz ki, mint akinek semmi baja sincs. Vissza az egész, gyorsan lemondtam az altatást. Bár az orvos hangján érezhető volt, hogy ez nem jó döntés, mégis úgy voltam vele, hogy képtelen vagyok megtenni, ha Szüri élni akar, és láthatóan jól van.

Egész nap vele voltam. Fényesre mostam, rendbe tettem a lábait és a patáját. A legyek ellen fokhagymát reszeltünk vízbe és azzal fújtam be. Órákig legeltettem. Aztán Donna felvetette, hogy mi lenne, ha összetennénk egy másik lóval a legelőn. Végül is miért ne? Egyik sem támadós, elvannak, ha legelhetnek. Ez a pej ló viszont megtette, amit nem vártam. Meghempergett, mire Szüri vérszemet kapott és ő is meghempergett. Felállni már nem tudott. Heten állítottuk patára. Ekkor érkezett meg az állatorvos. Megmérte a pulzusát és kimondta. Kimondta azt, amit senki nem akart hallani. Lehet éppen jobban, de jól már soha nem lesz. Tudja, hogy fáj, de el kell altatni. A ló érdekeit kell nézni, utána lehet sírdogálni. Sose felejtem el azt a határozott hangsúlyt. Magabiztos, és erős kijelentés volt. Először csak bólogatni tudtam, aztán kitört belőlem a sírás. De kellett ez a pofon. Közben hálát is éreztem. Teljesen megbíztam az orvosban. Tudtam, hogy nem mondaná, ha nem így lenne. Végtére hozzá is közel állt Szüri, sokat lovagolt ő is rajta.

Nekiálltam az újraszervezésnek. Hívtam a családomat, barátaimat. Közben Donna leszervezte a gödör megásását. Eljöttek a szüleim, a bátyám, nővérem, öcsém, barátnőm és a párja, az edzőm, Donna, és természetesen Tom is. Gyászos hangulatban együtt vártuk a lovardában a jelet, hogy indulhatunk, a markológép kiásta a gödröt fent a hegyen. Szüri békésen legelészett, nem tudta, hogy ez az utolsó öröme az életben. Éjfél körül ő maga sétált fel a lószállítóra, mint aki nem is beteg. Több autóval követtük őt a sötét erdőn át fel a hegyre. Az irdatlan mély és széles gödör már várt minket. Már a puszta látványa is könnyfakasztó volt. Ez a fekete végtelenség majd elnyeli a most még élő lovamat, akit én öletek meg. Ennek a döntésnek a súlya, a bizonytalanság, hogy vajon jól cselekszem-e, sose fog könnyű emlékként bennem élni. Fájdalmas, mély, sötét seb. Olyan, mint a gödör.

Körbeálltuk szegény mit sem sejtő lovamat. Bátorítólag vettek körül a szüleim, testvéreim, barátaim, az edzőm. Az orvos először egy bódítót adott Szürinek. Aztán egy olyan altatót, amit műtétek előtt szoktak adni. Tommal már zokogtunk. Nem mertem körbenézni. Minden utolsó pillanatot a lovammal akartam tölteni. Megszűnt a világ létezni. Csak arra tudtam gondolni, hogy most megöletem életem szerelmét. Aztán megkapta a véglegeset. Hosszú percekig nem tudott elmenni. Istenem ez a ló élni akar! Én pedig megölöm! És még mindig nem ment el!

Megkapta hát a második véglegeset. Próbáltam abbahagyni a zokogást, hátha engem nem tud itt hagyni. Innen már nincs visszaút, végig kell csinálnom! Nem tudom, hogy az altató, vagy a sírásom csillapítása, vagy a kettő együttes hatására, de végül elment. Amikor az orvos kimondta, hogy vége, újra zokogni kezdtem. A többiek hagyták, hogy pár percig együtt legyek a lovam élettelen testével. Zokogtam és csak zokogtam. Majd erőt vettem magamon és hagytam, hogy a többiek is elköszönhessenek a világ legnagyobb csodájától, az én kicsi fiamtól. Az edzőmmel egymásra borulva sírtunk. Megölelt és azt mondta, hogy nagyon büszke rám, ami jól esett. Ő nem biztos, hogy végig tudta volna ezt csinálni, de onnan tudja, hogy jól döntöttünk, hogy megkönnyebbült. Mindent megpróbáltunk. Az orvos profi, bízhatunk a döntésében. Nem mondta volna, ha nem kellett volna altatni.

Szerdán nem mentem dolgozni. Fel se fogtam az egészet. Indultam volna ki a lovardába, de minek, hová, kihez? Szüri már nem volt ott, és nem is lesz soha többé. Az én kicsi lovam. Az én szeretett, igaz szerelmem. Akit megöltem. Hát ilyen az igaz szerelem? Minek vágyik az ember rá? Gyilkos érzés volt. Gyilkos és felfoghatatlan. A mai napig.

Tom, mint mindig, folyamatosan mellettem állt és támogatott. A végtelenségig türelmes volt velem. Vigasztalt, és elnézte a hibáimat. Amúgy is, de most különösen. Együtt, mégis külön gyászoltunk. Próbáltunk nem sírni a másik előtt. Kibírhatatlan veszteség volt mindkettőnknek. Korábban sokszor mentünk a lovardába csak azért, hogy a mezőn elengedjük a gyerkőcöt legelni. Kifeküdtünk a fűbe, és amíg az egyik szemünk a patásunkon volt, a másikkal az eget bámultuk, vagy az épp szabadon kavirnyázó kecskéket, malacokat, kutyákat. Tervezett randi sem lehetett volna csodálatosabb. És a legmegnyugtatóbb mégis az volt, hogy tudtam, Tom pont így élvezi a parasztlétet, mint én.

Azóta több mint két év telt el. Azzal mindig is tisztában voltam, hogy egy ennyire szeretett és mindennél fontosabb állat elengedése gyakorlatilag lehetetlen lesz számomra. Mondják, hogy ezt a fajta veszteséget nem is lehet feldolgozni, csak megtanulunk vele élni. Ebben a két és fél évben rá kellett jönnöm, hogy nem „csak” a lovamat temettem el. Eltemettem a gyermekkoromat. Eltemettem a társamat, akitől rendet, fegyelmet, tiszteletet, alázatot, munkát, kitartást, célt, irányt kaptam. Egy olyan gyermekkort, ami mégsem gyermek, hanem felnőtt lét volt. Sosem volt kérdés, mi a jó, vagy nem, mert mindent érte tettem. A lehetetlen nem ismertem, mert ha akadály jött, meg kellett ugrani. Nem létezett probléma. Egyszerűen nem létezhetett. Sosem hajtottam annyit, mint kamasz koromban. Nem buliztam, nem pasiztam Szüri kárára. Mindig ő volt az első a hét minden napjában, a nap minden percében. Semmi sem volt túl nehéz, ha róla volt szó. A sebesre és véresre kiszáradt kéz, a trágyás élet, a vizes csizma, a megfagyott test, a 40 fok a porban, a napszúrás… minden jelentéktelen volt, mert megérte csinálni. Feledhetetlenek az ugró edzések, a díjlovaglásnak nevezett tánc, az esküvők dalai, miközben „dolgoztunk” a pályán, a terepen kettesben eltöltött órák. Semmilyen drog vagy alkohol nem képes ezekre a csodákra. A reggeli nyerítések, mikor hajnalban a mínusz 20 fokban, vagy a kánikulai forróságban kinyitottam az istálló ajtót és a sok csodálatos táltos köszönt, de mind közül csak egy volt a lényeg. Vagy mikor tavasszal először engedtem ki a legelőre a ménest. A közel 120 patadobogásba szó szerint a föld is beleremegett. A „hello tavasz” vidámsággal és boldogsággal teli tiszteletkörei a legelőn. Az éjjeli kelések, az órákon keresztül tartó hajnali készülődések a versenyre. A szálanként kifésült farok, a bebogyózott sörény, a fényesre ápolt ló megjelenése, és a bírók tisztelete és elismerése mindezekért. Az edzőm olimpikon edzőjének dicsérete a csapatmunkánkért pályaépítőként. A gyerek és kamaszkorom évei.

Nem voltak magánéletű problémáim, bár snasszul hangzik, de így van, Szüri volt a gyógyszerem, a drogom. Ha gondom volt, csak kimentünk terepre és fülig erő szájjal jöttem vissza. Ha beteg volt egy lovunk, én álltam az orvos mellett és én kezeltem. Az edzőm, a négylábú kollegáim és Szürke társam megtanítottak arra, hogyan lehet együtt keményen csapatban dolgozni és nem használni egy állatot. Olyan dolgokat tanultam meg értékelni, amit a mindennapokban nem veszünk észre, pedig ezzel sokat mulasztunk. Az állandó pörgés szinten tartott, mégis megnyugtatott. A sok külföldi lovas kinyitotta a világot, az éjszakázás a pultban pedig megtanított arra, hogy milyen, ha több munkahelye van az embernek és minden téren helyt kell állni, alváshiány ide vagy oda.

Egy olyan gyönyörűen felépített életet temettem el a társammal együtt, ami pótolhatatlan. Lehet másik lovam, várhatnak hasonló élmények, de sosem lesz már ugyanaz. Ebből felállni, új utat, célt keresni és újra építkezni nem lehetetlen annak, akinek olyan szülei vannak, mint nekem. De így sem könnyű. Szüri elvesztése után, 25 évesen éltem meg a kihagyott kamaszkort. Hirtelen mindenemet elvesztettem, ami akkor az életemet jelentette. A lovam után a barátomat, a haverjaimat, a lakást, amit béreltünk és a munkáimban sem álltam meg a helyemet. Minden egyes probléma újabb problémákat szült. Nem tudtam megölelni a lovamat, hogy érezzem, hogy probléma nem létezik. Minden, amit addig tettem, róla szólt, és ez egy csapásra megszűnt, hatalmas űrt hagyva maga után. Nem engedtem magam összezuhanni és ez sem tett jót. Elkezdtem kocsmázni, éjszakázni és minden alkalommal részegen és sírva a lovamat hiányolva mentem haza. Aztán egy két hetes „kapcsolatomnak” köszönhetően elkezdtem talpra állni. Amikor szakítottunk, és a ruháimat pakolásztam, életemben először gondolkoztam el azon, hogyan lehetnék öngyilkos. Felmegyek a lovamhoz és végzek magammal. Végre összezuhantam, és ekkor leesett: nincs lejjebb.

Padlón vagyok. Mindent elvesztettem. Igen. És? Most már nincs veszteni valóm. Mikor máskor, ha nem most? És a legmélyebb pöcegödörből elkezdtem kimászni. Mert emlékeztem, amire a lovam tanított: a lehetetlen nem létezik! Minden, amit ideig tanultam, fölösleges lett volna és méltatlan hozzám és a társamhoz, ha eldobom az életem. A halál természetes és nem végleges. Legalábbis én ebben hiszek, mert így könnyebb elviselnem a fiacskám halálát. Azóta két lábon állok a földön. Van otthonom, munkám, csodálatos barátaim, akikért ölnék is. Ha eldobtam volna az életemet, a rengeteg fájdalmon kívül, amit okoztam volna a páromnak, a családomnak, barátaimnak, bemocskoltam volna azokat az éveket, amiknek úgy örültem. Ez méltatlan lett volna hozzánk. Elviselhetetlen a fájdalom, hogy már nincs, de a legjobb dolog, hogy volt, hogy létezett, és az bennem van. Olyasmikkel lettem gazdagabb, amiket soha, de soha nem cserélnék el semmire. Nem ezt láttam és tanultam az újrakezdésről a szüleimtől és testvéreimtől. Sosem felejthetem el többé, hogy honnan jöttem, és igenis képes vagyok elfogadni, hogy már más az életem. Ha továbbra is olyanok vesznek körül, amilyen emberek most, akkor ez nem is lesz nehéz. Még bárki lehetek. Kijöttem a gödörből, de a csúcs még messze van. Sosem szabad feladni. Szüri sem tette. Egy lovastól sem lenne méltó. Ha soha többet nem ülök lóra, akkor is lovas maradok. Lovas, aki méltó a családjához, a barátaihoz és az eltemetett társához.

Egy lovas lány feljegyzése