A halál sokféle arcát mutathatja az iskolában, és soha nem könnyű szembenézni vele, de az ilyen sokakat érintő tragikus baleset még a szakmai segítők számára is komoly erőpróba, nem beszélve a pedagógusokról, rokonokról, barátokról és az ismerősökről. A túlélő diákoknak – és az itthon maradt iskolatársaknak, akik barátaikat, társaikat veszítették el – ilyenkor elsősorban megtartó erejű, odafigyelő, érzékeny gondoskodásra van szükségük.

Miben áll a közösség megtartó ereje, amely segíteni tud életben maradni, aztán tovább élni egy ilyen tragédia után? Mi az a viszonyulás, amely támaszul szolgál – és mi az, amelyik nem? A válasz talán egyszerűnek tűnik: az együttérző jelenlét és az empátiával végbevitt cselekedet. De mihelyt felidézzük magunkban, milyen hatással volt ránk is – távoli szemlélőre – a busztragédia híre, észre lehet venni, hogy nem ilyen egyszerű ez. „Lesokkolt a hír”, „Meg vagyok döbbenve”, „Szóhoz sem jutok” – írja a legtöbb, az érintetteket együttérzésükről biztosító poszt a Facebookon.

Megáll az idő

És éppen ez az, amivel egy emberi, egzisztenciális tragédia után mindannyian szembesülünk: a megrendülés, a pillanatnyi kiszakadás az élet forgatagából, megáll az idő – és tehetetlenek vagyunk. A belegondolás és beleérzés pillanatában saját emberi sorsunk végtelen kiszolgáltatottságával, törékenységével, az élet végességével is szembesülünk; és azzal, hogy erre nem biztos, hogy mi magunk fel vagyunk készülve, és vannak válaszaink. A mások tehetetlenségével való közösségvállalás a saját tehetetlenségünk megélését is hozza el. Mi az tehát, ami ilyenkor segíteni tud?

Az igazi együttérzés nem azt jelenti, hogy nem vagyok tehetetlen. Éppen ellenkezőleg: elfogadom és megélem a tehetetlenségemet. Ahogyan minden mást is, amit elindít bennünk a tragédia. Az együttérzés elsősorban az a kapacitás, hogy képesek vagyunk szembenézni a szenvedés valódi természetével: képes vagyok elviselni azt, ami van, ami jön… bármi legyen is az. Az a képesség, hogy kitartsunk erősen, és hogy fel merjük ismerni azt is, hogy egyáltalában nem vagyunk a szenvedés fölött állók. Sokan talán a hittel, vagy a bizalommal azonosítanák ezt az odaadást. Mindezt az elfogadással hozom létre. Hagyom magam megrendíteni. A szenvedés, és minden vele járó érzésének az átélése az, amit ha elvállalunk, éppen hogy képessé fog tenni minket arra, hogy – miután átalakított minket – átalakítsuk a szenvedést. És akkor – paradox módon – már nem vagyunk tehetetlenek.

A megküzdéshez szükséges erő megtalálása

Ez a természetes együttérzés állapota – amire mindannyian képesek vagyunk, bármikor aktiválhatjuk önmagunkban, így segíthetünk aktiválni másokban is, hogy önmagukkal és másokkal is együtt érzőbbek legyenek – összetett idegi integrációt igényel, és az agy összes részét mozgásba hozza. Fárasztó tehát. Nagyobb mértékben érzem a saját szenvedésemet; nagyobb mértékben érzem a másokét. Azonban így lehet megtapasztalni azt az erőt, amely segít elviselni is. Hiszen épp elviselem – képes vagyok megküzdeni vele.

A józan emberi megfontolással megközelíthetetlen, illetve fel nem fogható emberi tragédiák túlélőinek mindenek előtt ilyen elfogadó és együtt érző közegre van szükségük – hogy ilyen együtt érző közeg lehessenek önmaguknak is.

Hogy meg tudják találni önmagukban a megküzdéshez szükséges erőt, sajátos kompetenciát. Hogy együtt tudjanak lenni és lélegezni önmagukkal a legrosszabb óráikon is, amikor jönnek a saját vagy a társaik szenvedését újra- meg újra jelen időben megidéző emlékeik, érzéseik és álmaik. A senki más által át nem vállalható, csillapíthatatlan, jóvátehetetlen fájdalmaik; és akkor is, amikor nem-együttérző környezettel találkoznak: olyannal, amely nem engedi meg számukra feltétlenül, hogy olyan állapotban legyenek, amilyen, hanem feléjük elvárásokkal közelít.

A gyász furcsa arcai

Fontos hangsúlyozni, hogy komoly sérülések keletkezhetnek abból, hogy egy-egy tanuló gyászfolyamatát nem az elvárt (ám sokszor téves hiedelmeken alapuló) viselkedésformák jellemzik, és emiatt támadások érhetik. Sok gyászoló számolt már be arról, hogy akár ő, akár gyereke a tragikus hír hallatán elnevette magát, vagy önkéntelen mozdulattal megrántotta a vállát, esetleg egy érthetetlenül otromba mondat csúszott ki a száján. Tudatosítani kell a gyerekekben (és szülőkben, pedagógusokban), hogy a gyásznak minden megnyilvánulása helyénvaló, még az is, amelyet furcsának, bizarrnak, oda nem illőnek gondolunk.

Ne fogalmazzanak meg semmiféle elvárást se magukkal, sem másokkal szemben! Lehetséges, hogy aki képtelen sírni, és az arca nem tükröz semmiféle szomorúságot, az a szívében mély megrendültséget érez. Ám az is megtörténhet, hogy az égvilágon semmit nem érez, megdermesztették őt a történtek. Közömbössége őt is megrémítheti, szégyennel töltheti el, hiszen milyen ember ő, ha még csak nem is szomorú?

Mások dühösek, esetleg agresszív indulatokat éreznek. Vagy tehetetlenséget, frusztráltságot. Bűntudatot nemcsak a túlélők érezhetnek, hanem bárki bármilyen oknál fogva. Megjelenhet a hitetlenkedés, tagadás, szorongás, saját haláltól való félelem, magányérzés, idegesség, nyugtalanág, és sorolhatnánk még hosszasan a fizikai, tudati és érzelmi reakciókat, amelyek változatos intenzitásúak és természetűek lehetnek. A negatív érzelmek mellett azonban megmarad az öröm átélésének képessége, a humor, a nevetés megjelenése, ami szintén teljesen rendjén való még a legdrámaibb helyzetekben is.

Az iskola: most nem az elvárások helye

Speciális helyzet az iskola – amely abban a kultúrában, amelyet élünk, tradicionálisan az elvárások helye. A tantervet megfelelő ütemben tartani kell, „viselkedni” kell, satöbbi. Paradox helyzet, hogy egy tanárnak épp egy iskolában kell most – akár hosszú távon – megengednie a diáknak, hogy ne teljesítsen. Ahol éppen az egész intézmény aköré szerveződött, hogy teljesíteni kell, „a jövőd múlik rajta…”-  nyomás alatt.

Ebből a szempontból azonban azt is észre lehet venni, hogy ez az iskola „helyzetben van”: hangozzék bár furán, talán idegenül, de egy esélyt kapott. Esélyt arra, hogy – mint túlélő közösség – segítse közösségének minden egyes tagját, hogy méltósággal megszenvedhesse a rá váró szenvedést, hogy saját viszonyulását az olyan társadalmi tabukhoz, mint a szenvedés és a halál, meg tudja találni, és hogy ezen az úton elszigeteltségében sem egyedül kelljen végigmennie. Vagyis, ez a közösség valódi közösséggé lehet, és mindenkinek olyan mintát adhat közösségvállalásból, ami életutat meghatározó, s így tágabb közösséget formáló minta lehet.