Megszülettem. Élek és egyszer meghalok. Nem tudhatom, mikor és hogyan. Komoly, csontig hatoló gondolatok, de mindezeket megértve és átélve lettem felnőtt 44 éves koromban.
Nagyváradon születtem. Szerető szülőkkel és nagyszülőkkel cseperedtem anyagi és érzelmi biztonságban. Nehéz sorsom 15 évesen kezdődött. Mindkét szülőm gyógyíthatatlan beteg lett. Négy éven át küszködtek az életben maradással, én pedig a fájdalmasan nehéz élettel. Kórház, betegség, reménytelenség, fájdalom, kétségbeesés, érzelmek elrejtése, a fájdalmas valóság tagadása.
Édesanyám sorban kapta a szívinfarktusokat, hol kisebbeket, hol nagyobbakat, szám szerint nyolcat élt túl négy év leforgása alatt. Édesapám pedig gégedaganattal nézett szembe 56 éves korában. Úgy döntött, otthon szeretne meghalni.
Eljött az a pillanat, amikor a Halál becsengetett. Nem hirtelen, nem durván vagy akaratosan. Csak úgy csendesen, halálos nyugalommal. Tudtam, hogy azt az embert, aki mindig is olyan fontos volt a számomra, hamarosan elviszi tőlem. Ezúttal apámért jött. Kíméletlenül jelezte, hogy elkezdi a munkát és én csak ültem csendben, belülről feszítő kétségbeeséssel a reménytelenségben, mélységes szomorúságban. Engedtem, hogy tegye a dolgát, nem lázadtam, nem ordítottam. Annyit kértem cask halkan, hogy vigye őt egy olyan Világ felé, ahol már nincs több szenvedés, nincs több fájdalom.
Nem tudtam, mit kell érezni, mert a félelem és a kétségbeesés lebénít és merevvé teszi az érzelmeket. Nem búcsúztam, nem mondtam semmit, csak gépszerűen tettem a dolgom. Lemostam, felöltöztettem, és csak a szememmel kísértem némán, ahogy a kegyelet dolgozói magukkal viszik az élettelen testet. Azt a testet, aki számomra a MINDENT jelentette.
Mindeközben anyukám a másik szobában feküdt, gyengén, kétségbeesetten, tele fájdalommal és bénító halálfélelemmel.
Csendben. Némán. Nem mertünk érezni, mert erősnek akartunk látszani, mert tudtuk, hogy kell az erő a holnaphoz. Egy fél év telt el, és 46 évesen édesanyám is átsétált a Jóisten birodalmába.
A következő évben 81 éves nagymamám is magamra hagyott a földi létben.
Megsebzett gyermekként álltam egyedül a világ közepén megszakadt szívvel, háborgó lélekkel, mert elveszett minden és mindenki. Egy fiatal gyermek, akinek fogalma sincs, hogyan fogja megvalósítani azt a kisgyerekkori álmát, hogy ő egy nagyon boldog ember lesz, ha majd felnő.
A sok fel nem dolgozott fájdalmat, félelmet, érzelmi bizonytalanságot hosszú évekig cipeltem magammal. A haragot, amiért magamra hagytak, elvették tőlem a valakihez tartozás érzését, az életbe vetett hitet, a reményt.
Két és fél évtizeden át a szokásos mosolyommal jártam-keltem. Túl kedvesen, nyájasan, mert reszkettem érte, hogy megfeleljek, hogy szeressenek és, hogy elfogadjanak. Dicsérték keménységemet, és valóban, én voltam a keménység példaképe. Úgy tűnt a bánat fölött diadalt arattam. Mások szemében.
Csak egyvalaki tudta az igazságot, és az a valaki én voltam. Az a valaki, aki magában hordozott egy súlyosan megsebzett gyermeket 25 éven keresztül, elrejtve egy mosolygó, kedves, humoros álarc mögé.
A bánat tompítására használtam az ételt, hatalmas bánathájat növesztve. Egyik cigit szívtam a másik után. Ha valami nem úgy alakult, ahogy elképzeltem, jöttek a dührohamok. Párkapcsolatban az elhagyástól való félelem vette át az irányítást. Nem volt megnyugvás, nem volt önbecsülés, nem volt szeretet, nem volt ellazulás. Hozzám nőtt a szorongás, a félelem, az aggodalom, a bizalmatlanság, a feszültség. Kerestem a helyem, de bármerre is mentem, önmagamat mindenhová magammal vittem.
Kifelé mosoly, humor, kedvesség és erő. Belül vergődés, kín. Az élet fájt és gyötört minden pillanatban. A belső fájdalom azonban mindig kitör. És ki fizeti meg az árát? A családunk, a gyerekünk, a párkapcsolatunk, a környezetünk, a testi-lelki egészségünk.
Az érzelmek az élet részei. Nem lehet tagadni, elnyomni, vagy elrejteni őket. Olyasmi ez, mint, amikor egy óriási szekrénybe bedobáljuk azokat a kacatokat, amiket már nem szívesen használunk. Igaz, hogy nincsenek már szem előtt, de a szekrényben tovább gyülekeznek, és egyre jobban feszítik az ajtót, ami egyszer csak nem bírja tovább és kiborul belőle minden. Soha nem értettem, amikor arról beszéltek, hogy hallgass a belső hangodra. Nem értettem, mert nekem olyanom nem volt. Hol van? Hol keressem? Hogyan szól hozzám az a bizonyos megnyugvást adó belső hang? Az, amire nyugodtan lehet hagyatkozni, bátran elő lehet hívni, szólni lehet hozzá? Ami segít, megmutatja az irányt a lelki béke és a boldogság felé?
Megszállottan keresni kezdtem a módszereket, amelyek könnyebbé tehetik az életem és elsöprik háborgó lelkemből a szorongást, a kínt, és a bizonytalanságot. Valahogy nem hagyott nyugodni a gyász fogalma, ilyen témájú közösségi oldalakat kezdtem szerkeszteni, majd beiratkoztam egy gyászfeldolgozást segítő csoportvezető képzésre. Kényszert éreztem, hogy segítsek magamon, és ha nekem sikerül, majd másokon is segíteni fogok. Ha jó úton járunk, akkor a sors is kegyesen fordul felénk, gondoltam.
Két és fél évtizede tartó, mély lelki sebeimet elkezdtem gyógyítani. Meditációval, relaxációval, negatív gondolatok pozitívra cserélésével, a felnőtt önmagamhoz és a bennem élő sérült gyermekemhez írt őszinte, gyógyító levelekkel. Lelki megnyugvást segítő családállítással, és sok-sok búcsúlevéllel, melyekkel síron túl vettem búcsút drága szeretteimtől és elvittem a temetőbe és a szülői házhoz felolvasni. Mert nem csak a temetőben lehet ezeket a leveleket felolvasni, hanem bárhol, ahol szerettük egymást. Ott, ahol az elhunyt lelkét érzem. A szívemben, a gondolataimban, az imáimban. Ünnepekkor és egyszerű hétköznapokon, esténként, vagy reggelente. Mindig.
Félelmetes erővel törtek rám az érzelmek, de napról-napra könnyebb lett. Megtanultam elengedni, elfogadni, hinni, merni, remélni, derűs arccal felnézni az égre.
24 évembe került, hogy elfogadjam a halált és ezzel együtt az életet.
24 évembe került, hogy felnőjek és megbékélt lélekkel, őszintén tudjak rámosolyogni az életre, az emberekre , a halálra, és nem félni tőle, ha majd értem is eljő.
24 évembe került, hogy merjem elereszteni a fájdalom kínját. Azt az ólomsúlyú terhet, melyhez kincsként ragaszkodtam. A fájdalomhoz, ami csak az enyém. Szent és sérthetetlen. De elengedve jöttem rá, hogy szerettünk szent emléke attól még szívünkben marad, ha a kínzó, fájdalmas szeretet helyett békés szeretettel öleljük át.
24 évembe került, hogy tisztelettel, szemrehányások nélkül köszönjek meg mindent a szüleimnek, hogy hálával tekintsek az életemre, hogy képes legyek erősen tartani, és csinálni belőle valami jót, valami hasznosat. És szüleim áldását érezve békében éljem az életem.
24 évembe került, hogy megbékélve, harag, düh, indulat, kétségbeesés, frusztráció, sértődés nélkül tudjak visszanézni a múltra.
24 évembe került, hogy ma már a saját erőmből és tapasztalatomból másoknak is tudok erőt adni.
Megtanultam ölelésre emelni a karjaimat, és azt, hogy a szeretlek szónak micsoda nagy súlya és értéke van. Hogy mindenben ott van a szép és a jó, csak észre kell venni. Hogy élni jó, és úgy kelni fel reggelente, hogy tudom, érdemes. Történjen bármi, lesz erőm megoldani a problémákat, mert soha nem vagyok egyedül, hiszen ott vagyok magamnak én, és ott van a szüleim állandó szeretete, amelyet a Jóistentől küldenek felém.
- Nagylózs
Deverdics Éva gyászfeldolgozást segítő csoportvezető