A gyászcsoportvezető képzés első napjának legnagyobb ajándéka az volt, hogy sok-sok év egyedül viselt veszteség és gyász után – legidősebb gyermekem autóbaleset következtében 21 éves korában meghalt – felismertem és megtapasztaltam: Nem vagyok egyedül! Idegenek között otthon vagyok.

Felismertem, a gyász egyetemes emberi reakció. Minden ember életében vannak veszteségek, s mindenki átéli a gyászt. És itt, egy csoportban ezt fel lehet vállalni, ki lehet mondani. Itt, ahol vannak sorstársaim, és akik között vannak gyászoló anyák is. Mint én.

Már önmagában, hogy nem vagyok egyedül, és sorstársaim vannak, hatalmas erőt adott.

A fiam halála után egyedül maradtam. A mi kultúránkban nincs megfelelő hagyománya a gyászolásnak, s így én is – mint sokan mások is – magamra maradtam a tragédiámmal, a gyászommal. A veszteség fájdalmát – különösen, ha az egy gyermek elvesztése – a család, a rokonok, a barátok sokszor nem tudják kezelni, viselni, és a gyászoló is bezárkózik. Egyedül maradtam  egyedülálló, elvált szülőként, gyermekét elveszítő, gyászoló anyaként egy 10 éves kisfiúval és egy 18 éves érettségire készülő nagylánnyal. Hosszú, nehéz és keserves évek jöttek.

A gyászt már sikerült ugyan feldolgoznom – rátaláltam a hivatásomra, tanultam, dolgoztam, felneveltem és útnak engedtem a két kisebb gyermekemet –, de a csoport első napja azt hozta, hogy megláttam magamat egy tükörben, és az nagyon sötét képet mutatott: a gyászoló anya szerepe szinte rám sült az elmúlt majd 14 évben. Fájdalmas volt ezt meglátni. Sirattam ismét valakit. Ám ez a fájdalom más volt, s felismertem, már nem a nagyfiamat siratom, hanem saját magamat. A GYÁSZOLÓ ANYÁT. Attól búcsúzok most.

Az évek során többször felbukkant a kérdés a külvilág részéről amikor kiderült a veszteségem: Mondd! Hogyan élted túl? Hogyan lehet egy ilyen tragédiát túlélni?

Ilyenkor mindig mondtam valami magyarázatot, éppen az aktuális lelki-érzelmi állapotomnak megfelelően. Ez a kérdés érdekes módon a képzés első napja után néhány nappal ismét megtalált. És én ismét elkezdtem válaszolni, hogy hogyan is… aztán félbeszakítva saját magamat, azt mondtam: Nem tudom, fogalmam sincs hogyan, talán isten kegyelméből, de túléltem, túléltük a két kisebb gyerekemmel együtt.

Ekkor ismertem fel, hogy tényleg túléltem! ÉLEK. ÉLÜNK. A fókusz ekkor került át a hogyanról a lényegre: nem tudom, és nem számít hogyan, de MI ÉLÜNK. Katartikus élmény volt, felszabadító. Hatalmas erő szabadult fel, amit ugyan eddig is éreztem, de most tudtam birtokba venni.

Eddig is voltak céljaim, mert a fiam halála után segítő lettem, hivatásommá vált a mások lelki, érzelmi segítése, támogatása. A csoportok támogató erejét belülről ismerem: önismereti, önfejlesztő csoportokat, családállításokat vezetek. Ám ez a tapasztalat, hogy mekkora potenciál rejlik egy gyászfeldolgozást támogató csoportban, új s nagy erejű célt adott: minden erőmmel azon leszek, hogy az ország második legnagyobb városában és annak térségében minél inkább a köztudatba kerüljön, hogy VAN SEGÍTSÉG, NEM VAGY EGYEDÜL A GYÁSZODBAN! Bárkit, bármit is veszítettél el.

Így tehát mostantól már gyászfeldolgozást támogató csoportokat is fogok szervezni és vezetni.

Szeretettel, köszönettel és hálával a képzés vezetőjének, Singer Magdolnának és a csoportom minden tagjának.

Tóth Gabriella