Etus, vagyis az Anyukám, csodálatos nő volt. Apával viszonylag későn találtak egymásra, de mikor megállapodtak, onnantól kezdve jöhetett bármi, a házasságuk minden próbát kiállt.
Egészen három és fél évvel ezelőttig, amikor is 2015. májusában, Anyánál limfómát diagnosztizáltak. Én akkor készültem az érettségire, s bár a mi családunkban mindig is kitűnően működött a kommunikáció, akkor éppen úgy döntöttek a szüleim, hogy nem fognak „felesleges” információkkal traktálni, én csak koncentráljak a tanulásra.
Édesapám a tenyerén hordozta Édesanyámat. Hozta, vitte a vizsgálatokra, kezelésekre, türelmesen ült vele órákig a váróban, vagy éppen a kórházi folyosókon. Inkább szabadságot vett ki, csúsztatott, éjjel dolgozott, csakhogy nappal is mellette lehessen. Amikor jelen voltam, Édesanyám színészi képességekkel tartotta magát. Sohasem panaszkodott, mindig mosolygott, s elhitette velem, hogy minden rendbe jön.
Én belemerültem a tanulásba, a felvételi darabok gyakorlásába. A Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem hegedű szakát jelöltem meg, és minden vágyam az volt, hogy felvegyenek. Anya nagyon szerette, ha játszottam. Amelyik darabot ismerte, halkan dúdolta is. Szerette Bachot, Vivaldit, de a kedvence a híres Pacsirta volt Grigoras Dinicutól. Nekem ez néhol idegesítően csicsergős, máshol meg túl szomorú, siratós. Nem szerettem játszani, de miatta, vagyis inkább érte megtanultam, s ha kérte, eljátszottam.
Teltek a napok, hetek, hónapok. Anya állapota eleinte stagnált, majd kezdtek javulni az eredményei, és ő maga is kezdett megerősödni. Egy napsütéses délután, hivatalosan is megjött az értesítés az egyetemről, hogy felvettek. Anya és Apa nagyon büszke volt rám, én pedig hihetetlen hálát és boldogságot éreztem. Ettől már csak akkor lennék boldogabb, gondoltam magamban, ha Anya is meggyógyulna, és újra teljesen egészséges lenne. Nemcsak ideig-óráig, hanem végleg.
Megint eltelt jó pár hónap, és örömmel tapasztaltam, hogy már nemcsak ücsörög a kertben, hanem van kedve kertészkedni is. Egyik délután még kint gazolt, mikor megérkeztem. Kezei, lábai elfáradtak ugyan, de láttam rajta, hogy alig várja, hogy valamit újságolhasson. Csillogó szemekkel mesélte, hogy képzeljem el, egészen mostanáig a szilvafa tetején itt dalolt neki egy pacsirta, olyan szépen fújta, hogy még a könnye is kicsordult. Átjárt a melegség, végtelenül hálás voltam a Pacsirtának, a Sorsnak, Neki, az Apámnak, az Istennek, és még nem tudom kiknek, de az voltam.
Lassan, lépésről lépésre visszakerültünk a régi kerékvágásba. Anyának egyre kevesebbszer kellett menni vizsgálatokra, és Apa is úgy tudott dolgozni, mint régen. Én is megnyugodtam, beilleszkedtem, felvettem az egyetemisták ritmusát. Előadások, zéhák, beadandó kisdolgozatok, gyakorlások, koncertek, vizsgák, szigorlatok. Már kezdtem jól érezni magam, mikor egyik éjszaka Anya hirtelen rosszul lett, leállt a keringése, azonnal mentőt kellett hívnunk. Apa megtiltotta, hogy én is velük menjek, hiszen másnap egy fontos koncertem volt. Kikapcsolt aggyal, robot üzemmódban játszottam végig a darabokat, s mikor véget ért a koncert, lélekszakadva futottam be Anyához a kórházba. Ott feküdt az ágyon, Apa a kezét simogatta, és patakokban folyt a könnye. Elcsukló hangon, nyüszítve nyögte ki, hogy már nincs velünk. Az orvosok is lemondtak róla, már nem fogja megérni a reggelt sem.
Nem akartam meghallani ezt a mondatot, s dühösen félrelöktem Apámat az ágyon, hogy majd én visszahozom.
Puszilgattam az arcát, a becsukott szemeit, simogattam a karját, a mellkasomon éreztem meleg leheletét, az orromban a haja illatát. Szólítgattam, halkan, türelmesen: Anya, Anyucikám, Édesanyám, itt vagyok, megjöttem, gyere ébredj, menjünk haza! De ő nem válaszolt. Egyre idegesebb lettem, egyre türelmetlenebbül, egyre ingerültebben, egyre hangosabban mondtam el újból és újból, hogy itt vagyok Anyukám, vegyél már észre, menjünk már haza! De semmi. Már nem reagált semmire.
Ekkor, egy hirtelen ötlettől vezérelve előszedtem a hegedűmet a tokból, és elkezdtem neki játszani a Dinicu darabot. Apám nyüszítve csimpaszkodott Anyám nyakába, nekem minden porcikám égett a fájdalomtól. Sírt a hegedű az állam alatt, és vele együtt vonyítottam én is.
Az utolsó percben Anyám kinyitotta a szemét, minden erejét összeszedve vett egy nagy levegőt, harmatgyenge csókot nyomott Apám ajkára, rám nézve pedig elhaló hangon azt mondta: Angélám! Drága kis Pacsirtám! S többet már nem dobbant a szíve, nem emelkedett a mellkasa. Ennyi.
Én nem akartam, hogy ennyi legyen, ez szemétség, igazságtalanság!
Alig bírtam türtőztetni magam, hogy ne üvöltsem ki a világba: Bassza meg! Nem ezt ígértétek! Utáltam az orvosokat, a nővéreket, a Pacsirtát, a sorsot, a világot, az Istent, mindenkit és mindent!
Fogalmam sincs, meddig voltunk még ott, hogy mikor és hogyan vitték el Édesanyámat, hogy hogyan jutottunk haza Apával, hogy a rákövetkező két nap hogyan telt. Teljes filmszakadás, semmire sem emlékszem. Üresség volt bennem, minden mindegy. Elvették az Anyámat!
Volt, hogy őt is gyűlöltem. Igen, utállak Anya! Itt hagytál! Nem leszel ott a vizsgakoncertemen, nem leszel ott a diplomaosztómon, nem leszel ott az esküvőmön, nem leszel ott az unokáid születésénél, nem fogsz velük kergetőzni a parkban, nem fogsz nekik karácsonykor mézeskalácsot sütni, nem fogod őket nyaralni vinni, már nem fogsz semmit sem tenni. Megfutamodtál, leléptél. Hát, köszönöm szépen!
Néha az Istent is számon kértem. Mondd drága jó Uram! Miért pont ő kellett neked is??? Annyi mihaszna naplopó van itt a Földön, miért pont az ÉN jóravaló, szerető Anyám kellett??? Százszor is, ezerszer is megkérdem egy nap, de nem válaszolt ő sem.
Apa két nap alatt tíz évet öregedett, hogy én hogy néztem ki, arról fogalmam sincs, de nem is érdekelt. Még három nap volt az urnás temetésig. Anya így szerette volna, hát most megkapja. Megint a düh, a harag beszélt belőlem. S tudtam, egy óra múlva újra vonyítva vágyom az ölelésére.
Jaj, csak ne haljon meg senkitek! Borzalmas ez az állapot.
Elő sem vettem a hegedűmet. Egyszerűen képtelen voltam rá. Ha ránéztem a tokra, kirázott a hideg. Megutáltam Dinicut is, a Pacsirtát is. Mindkettőt, a darabot és a madarat is.
Arra gondoltam, lehet, hogy abbahagyom az egyetemet is. Kinek, minek hegedüljek, ha már nincs itt az Édesanyám? Ilyen gondolatok cikáztak a fejemben, amikor megint rám tört a sírás. Fogalmam sincs, meddig bőgtem, mert közben elnyomott az álom. Nem tudom hol voltam, de ő ott volt…
Hófehér lepelben táncolt, és az égi zenekar a Pacsirtát játszotta. Ő rám mosolygott, s azt mondta: Jól vagyok Angélám, drága angyalom, jól vagyok…
Hirtelen felébredtem, és percekig tartott, míg tudatosult bennem ez az álom. Anya üzent! Valahogy elszállt a dühöm, a haragom.
Most is üresség van bennem, de egy kicsit finomabb, lágyabb. Most már azt is tudom, hogy a temetésen a Pacsirtát fogom játszani.
Bízom benne, hogy kibírom.
Németh Tímea
- 11. 28.