(Szeretettel a világ legszeretnivalóbb anyukájának)
Tudom, hogy ez már sosem változik. Vele szemben mindig kicsi maradok. Mellette bátran lehetek gyáva, önző, szorongó, gyámoltalan. Kicsi. Szeret engem gyámoltalanul, gyáván, önzőn, szorongón, kicsin. Ő mégis bátornak, erősnek, szépnek, és okosnak lát. Mindig. Feltétlenül. És ez az, ami nem változik meg sosem. „Gyenge létemre így vagyok erős” általa. Jóleső bizonyosság ez az életemben, talán az egyetlen.
Megfogantatásomtól kezdve a része vagyok, ahogy ő is az életem alapvető, éltető eleme és ezt én a világ legtermészetesebb, nekem alanyi jogon járó jelenségeként, tényeként kezeltem sokáig. „Anyu megcsinálja. Anyu elintézi. Anyu megveszi. Anyu kivasalja. Anyu segít. Anyu meghallgatja. Anyu: van.” Léte, jelenvalósága, személye maga a levegő, amit észrevétlenül lélegzek be immár harmincharmadik éve. Láthatatlan köldökzsinórként táplálja, tölti, védelmezi az életem, az egész lényem.
Egy ideje űzök egy furcsa, kissé hátborzongató „játékot” vele és apuval is. Magamban „ráeszmélős időutazásnak” hívom. Képzeletben egyszerre vagyok ilyenkor a jelenben és a jövőben. Felsejlik bennem az az elképzelhetetlen rémálom, hogy anyu nincsen már, nem lehet mellettem. Érzem a csontig hatoló keserűséget és az őrjítő hiányát, látom magam vigasztalhatatlanul szomorún, ahogy üres tekintettel bámulom a világot, amelyben így minden szürke és érdektelen számomra. Tudom, hogy többé már semmi sem lesz ugyanaz.
Aztán arra gondolok, hogy milyen csoda lenne még egyszer, csak egyetlen egyszer látni őt, megfogni a drága, ismerős kezet, hallani a hangját, veszekedni vele, aztán meg kibékülni. Táncolni újra, ahogy kislány koromban a régi konyhában. Együtt mézeskalácsot sütni. Ártatlan fiú-kalandokat megbeszélni, és a tágabb családtagjaink furcsa szokásait elemezni, régi videofelvételeket nézni… Milyen kimondhatatlanul jó is volna újra a szülői házban kávéillatra ébredni, mézes teát szürcsölgetni, nagyokat enni-inni, „majdhétfőtőlfogyózni”! Szeretni, együtt lenni, újra kislányként élni! Tudni, hogy Anyu majd elintézi, hogy Anyu megfőzi, hogy Anyu megveszi, hogy Anyu meghallgatja, hogy Anyu kivasalja, hogy Anyu segít. Hogy Anyu van.
És akkor egyszerre csak földöntúli boldogság „megérkezni” a jövőből a jelenbe, „fölébredni”, és ráeszmélni, hogy Anyu itt van nálunk, velem van, teljes valójában. Most is ott ténykedik a konyhában, főzi a krumplifőzeléket, és mérgelődik, hogy megint nem nyert a kedvenc szerencsejátékán. Persze nem is sejti a bolond képzelgéseimet, csak kissé furcsán néz rám, amikor minden átmenet nélkül könnybe lábadt szemekkel szorongatom percekig.
A minap, ahogy a liftben egy pillanatra megláttam magam a tükörben, elámultam. Ő nézett vissza rám. Félénken mosolyogtam, s úgy nézegettem az önarcképemet. Ott volt megint. Az ő mosolya. Akárcsak a tablóképén, tizennyolc évesen, amit gyerekkoromban mindig olyan nagy csodálattal néztem, azt kívánva, bár ilyen lennék majd én is, ha nagy leszek. Ott, a liftben, két emelet között egy szépséges pillanat erejéig megvalósulni láttam ezt a kívánságomat. A legnagyszerűbb ajándéka és öröme ennek a rácsodálkozásnak azonban még ennél is sokkal mélyebb, gazdagabb. A megnyugtató felismerés, ami enyhítheti az ő-majdani nem-léte miatti zsigeri szorongásomat, az a bizonyosság, hogy a mi kötődésünk nem csupán pár együtt töltött évtized, és nem pusztán néhány kiló közösen megsütött mézeskalács. Nem ennyi. Nem lehet ennyi. Mert ő én vagyok már. Sejtjeim őrzik az ő sejtjeit, kódolva van bennük az öröme, a bánata, magamban hordozom az ő drága lényét, a mosolyomban, a vékonyszálú hajamban, a fehér bőrömön átlátszó, gyenge kis érhálózatomban. Mindenemben ott van ő. Őrzöm őt örökkön-örökké. Anyu van. Mindig itt van velem. És mindig is itt lesz.
Az unokája és én beleírtuk a nevét az öröklétbe.
Budapest, 2014.
Dóra Rózsavölgyi-Nemes