„Anyám, Anyám ébredj, és vígasztalj engem.
Oltsd el a tüzet égő lelkemben.
Anyám, Anyám ébredj, és vigyél magaddal.
Kérlek, vigyél magaddal.”
(Korál)

Édesanyám 1938 április 2-án született Kispesten. Szerető családban nőtt fel, különösen Édesapjához fűzték erős érzelmi szálak amiről a hatalmas családi fotóarchívum is tanúskodik. Szorgalmas tanuló volt, iskoláit jó eredménnyel végezte és egyetemi tamulmányai végén 1961-ben angol-magyar tanári diplomát szerzett. Érdekes módon soha nem tanított, a Technoimpex külkereskedelmi vállalatnál helyezkedett el és itt dolgozott egészen nyugdíjba vonulásáig, ebből is látszik hogy milyen hűséges típus volt. 1963-ban házasodtak össze Édesapámmal, és 1965-ben adott életet nekem. Az 1967-es év sajnos egy súlyos családi tragédiával indult: szeretett Édesapja (az én Nagypapám, Béler Károly, 1900-1967) teljesen váratlanul, szívroham következtében elhúnyt. Édesanyám számára ez nagyon nagy érzelmi megrázkódtatást okozott amit igazából soha sem tudott kiheverni, ráadásul házassága is zátonyra futott és még ugyanebben az évben elvált Édesapámtól, így Nagymamámmal (Béler Károlyné született Fáby Margit, 1907-1995) kettőjükre maradt a nevelésem. De ezekből a sorscsapásokból én szinte semmit nem éreztem mert Ő rengeteg munkával és lemondással gyönyörű, boldog gyermekkort teremtett számomra, életét teljesen nekem szentelte. Emiatt sajnos nem sikerült új társat találnia, és miután én lassan felnőttem, Ő egyre többet volt egyedül. Idejét olvasással, kertészkedéssel töltötte és közben a távolból is mindent megtett hogy az én életemet egyengesse, könnyebbé tegye. Mivel nagyon szerette a természetet, a szép tájakat, rendszeresen jártunk együtt kirándulni, kedvenc helyei Vácrátót és Tata voltak. Később a Fiam is csatlakozott hozzánk és Ő az unokáját is ugyanazzal a szeretettel halmozta el amivel engem, sok szép, boldog napot töltöttünk együtt. Az egészsége 2001-ben elkezdett megromlani, érszűkület miatt lábműtéten esett át ami jól sikerült, de orvosai már ekkor figyelmeztették hogy fel kellene hagynia a dohányzással. Sajnos Ő nem vette komolyan ezt, és tovább hódolt káros szenvedélyének. Pedig én mindent megpróbáltam, direkt az Ő születésnapján hagytam abba a dohányzást hogy jó példát mutassak, vettem Neki elektromos cigit hogy annak segítségével lassan, kíméletesen tudjon leszokni, különböző szakrendeléseket, leszokást segítő terápiákat ajánlottam Neki de hiába… 2007-ben a másik lábán is érelzáródás keletkezett amit sürgősen műteni kellett, ekkor az orvosa már elég kemény szavakkal ostorozta a dohányzás miatt. De ez a műtét is jól sikerült és Ő talán abban bízott hogy ez mindig így lesz, néhány napos kórházi kezelés után gyógyultan távozhat és minden mehet tovább úgy ahogy addig. Sajnos ez az állapot csak idén nyárig tartott. Egy júliusi estén hazafelé elromlott, megállt az autóm, én felhívtam Őt és a segíségét kértem hogy keressen nekem egy autómentőt akit kihívhatok. Bár hangsúlyoztam hogy nekem nem esett bajom, egyszerű műszaki hibáról van csak szó Ő annyira felidegesítette magát hogy rosszul lett, fulladt és szorított a mellkasa, kértem is hogy hívjon mentőt de pár perc múlva azt mondta már jobban van. Most már nagyon bánom hogy nem ültem taxiba és nem rohantam haza hozzá de akkor azt hittük hogy ez csak egy pánik-roham volt. Másnap természetesen kihívtuk a körzeti orvost aki szintén nem ítélte súlyosnak a helyzetet, de a biztonság kedvéért beutalta Őt egy kardiológiai kivizsgálásra. Anyukám csak ekkor mondta el hogy már hetekkel ezelőtt is volt egy hasonló, enyhe rosszulléte de akkor nem tulajdonított ennek jelentőséget. A kivizsgálás során – a kerületi szakrendelőben – találtak valami rendellenességet az EKG-ján amit az orvos az életkorral járó, szokványos dolognak nevezett és gyógyszert írt fel rá. Ezek a gyógyszerek azonban inkább rontottak a helyzeten, szélsőségesen levitték a vérnyomását úgyhogy a körzeti orvosunk felülbírálta a szakorvos gyógyszer-rendelését és visszaküldte további vizsgálatra. Valószínűleg itt kellett volna gyorsan egy másik orvost keresnünk de mivel évtizedek óta elégedettek voltunk ezzel a rendelővel, nem gondoltuk hogy milyen súlyos probléma maradt felismeretlenül (később a kórházban állapították meg hogy ekkorra már túlesett egy infarktuson amit lábon hordott ki). Újabb vizsgálat és gyógyszer-rendelés után jobban érezte magát és kezdtünk megnyugodni hogy minden rendben. Ekkor – augusztus első heteiben – még több kiránduláson vett részt velünk, körbesétáltuk a Vácrátóti Arborétumot, a Veresegyházi Medveotthont és nagyon jól érezte magát, semmilyen jelét, tünetét nem mutatta a koszorúér-betegségnek. Aztán augusztus 28-án este mikor hazaértem azzal fogadott hogy nagyon rosszul van, fájnak a karjai, szorít a mellkasa, fullad, verejtékezik. Én nagyon megijedtem mert tudtam hogy ezek az infarktus tünetei. Ekkor – bár Ő nem nagyon akarta – hívtam a mentőket, akik néhány perc alatt, rohamkocsival érkeztek és egy gyors vizsgálattal megállapították hogy sajnos helyes volt a feltételezésem. Azonnal a SOTE szívcentrumába vitték, ahol nagyon gyors és szakszerű ellátást kapott, a szívkatéterezés után sokkal jobban érezte magát. Az orvos ekkor mondta el hogy a vizsgálatok egy korábbi infarktus nyomait mutatják és a koszorúerei nagyon rossz állapotban vannak, de nem ítélte reménytelennek a helyzetet, lassú, fokozatos felépülést és jónéhány további évet jósolt. Ezután két napig szépen javult az állapota, úgy kellett visszafogni hogy ne ugorjon ki az ágyból és már bizakodtunk a felépülésében. A szükséges életmód-váltásról, rehabilitációról, gyógytornáról, diétáról beszélgettünk és megígérte hogy most már tényleg leszokik a cigiről. De sajnos korai volt az örömünk, a jobb lábában újabb érelzáródás keletkezett amit sürgősen operálni kellett és a műtét után komplikációk léptek fel, ami újabb infarktust eredményezett. A műtéti altatásból már nem ébredt fel többet, szeptember 1-én 00:50-kor örökre eltávozott… Előző este beszéltem vele utoljára telefonon, úgy búcsúztunk el hogy egy óra múlva hív, aztán már csak az orvos telefonált hogy mindennek vége.