127.png

„Gyors széllel tűnt el. Egy gyengéd lehelettel, nem tolakodóan, hanem szerényen, amilyen ő maga volt. Mint egy kis pillangó, mely odaül, ahol épp tetszik neki, azután elrepül örökre, mintha soha nem is létezett volna. Elfújta a természet szeszélye, átlátszón és könnyedén, és talán tényleg álruhás angyal volt, aki most a hetedik mennyországból vigyáz ránk…” …csak egy hónap telt el azóta, hogy meghalt de csak most kezdem felfogni, hogy nincs velem, nem hallom harsány kacagását, nem látom azt az életteli mosolyát amely mindig ott rejtőzött pirospozsgás arcán valahányszor rápillantottam… Bűntudatom van sok dolog miatt… azért mert mindig veszekedtem vele pedig szerettem és mert nem vettem időben észre a problémát pedig segíthettek volna rajta… Az egész febr. 26-án kezdődött, egy nappal a születésnapja után, süteménnyel és ajándékkal köszöntöttük fel a testvéremmel ketten, mivel édesapám nem élt velünk; de mint mindig veszekedésbe torkollott csúnyán összevesztünk (édesanyámnak amugy is baj volt az idegeivel így ő sem és mi sem tudtunk gátat szabni a szánknak sajnos…) de mint mindig másnapra kibékültünk… tudtam, éreztem és a nővérem is, hogy valami megváltozott… rosszul volt, két hétig feküdt az ágyban aztán nagy nehezen rávettük, hogy menjen el orvoshoz elkísértem, mert tényleg rosszul volt, látszott rajta, nem tudott járni rendesen, félrebeszélt… Úgy éreztem, hogy a testvéremmel mi vagyunk a hibásak, mert összevesztünk vele és attól lett rosszul, majd befektették a kórházba és ott kiderült hogy rákos. Nem volt mit tenni, mert pontos diagnózist nem tudtak mondani csak azt hogy valamilyen rák… 3 hétig feküdt a kórházban, a végére annyira legyengült, hogy a testvérem is kikészült… csendben és türelmesen viselte a fájdalmait, a betegségét… nem panaszkodott… a betegágyánál bocsánatot kértem én is tőle és a testvérem is és amikor belenéztem a szemébe azt mondtam, hogy SZERETEM majd mikor azt válaszolta, hogy Ő IS ENGEM a szívem majd belehasadt, azt szerettem volna, hogy én legyek az ő helyébe és hogy őt biztonságban egészségesnek tudjam otthon… majd ápr. 1-én jött a telefon, hogy hajnalban meghalt. Jól viseltük a testvéremmel, nem sírtunk, a temetésen sem… erősnek látszottunk és éreztük magunkat… Mikor lezajlott az egész összeültünk édesanyám testvérének a családjával, majd ők hozták azt a döntést, hogy „édesapám” hozzánk kell költözzön, mivel szülő kell számomra, csakhogy ő 14 éve nem él velünk így aztán mivel én 16 éves vagyok és nagybátyámék szerintem az én 26 éves nővérem nem tudna felnevelni (pedig addig is ő nevelt, mivel édesanyám nem igazán volt rá képes)… Így aztán azóta itt van „édesapám” és ugye mivel ő nem velünk élt a nézeteink sem egyformák és rohamos változások a „neveltetésemben” amiket ő szeretne, vagyis hogy egész nap otthon legyek mert ő eddig egyedül élt és, hogy most nálunk ne legyen „magányos”… nos nem hoztak jó hatást főleg, hogy a testvéremmel addig jól megvoltunk és megszoktam az ő szabályait és most odaállít egy „vadidegen” és azt akarja hogy az ő szabályai szerint éljek. Eddig bírtam, de mostanában hisztérikus lettem vagyis kis dolgokon összeveszek,az iskolában a sírás fojtogat de nem sírok… muszáj, hogy erősnek látszódjak már csak a testvérem miatt is, nem szeretném, hogy aggódnia kelljen értem… és a legrosszabb, hogy utálok otthon lenni, nem akarom, hogy az a férfi nálunk lakjon… iskola után legszívesebben sétálnék, hogy minél kevesebb időt kelljen otthon töltsek… de nem lehet mivel időre kell otthon lenni, vagyis ahogy végeztem az iskolával hazafelé…. Nos mostanában nagyon sokszor jut eszembe anyu és nagyon hiányzik… borzalmasan, valahányszor rágondolok összeszorul a szívem… nélküle olyan üres az életem… nem találom a helyem, valahányszor történik valami szeretném neki elmesélni de nem lehet… azt hittem, hogy könnyen fogom viselni de sajnos nem így lett… azért írtam hogy valahogy itt elmesélhessem mindezt, mert úgy érzem muszáj beszéljek valakinek róla és a körülöttem levő emberekkel nem tudok egyszerűen beszélni félek a reakciójuktól félek hogy elítélnének vagy azt hinnék, hogy sajnáltatom magam… pedig csak egyszerűen kiszeretném adni magamból azt ami van… Félek, hogy ezután már nem leszek teljes ember… nem tudok olyan önfeledten mosolyogni mint azelőtt… folyton csak rá tudok gondolni és szeretném mellette tudni magam bármilyen áron…

2018 december 21.