Hegedős László: Lélekpályája 1936-ban, Budapesten jöttem a világra, karácsony másnapján. Lekéstem így a Megváltó születését. Készültem papnak és orvosnak, tanultam dogmatikát és anatómiát, voltam diák és rab, segédmunkás és hivatalnok; lettem kérdező hívő ember. Kaptam sebeket: vertek srácok az utcán, ítéltek felettem hívők és hitetlenek. Gyenge voltam és azt hittem ártatlan. Fájt volna visszaütnöm, de vágytam talán rá mégis. A bosszúvágyat nem ismerem. Édesapámat is alig. Őt hétszer hívták be sorkatonának, s hogy nem bírta tovább, eltűnt, amikor a Kárpátok is e hazából. Nyolcesztendős voltam ekkor. Édesanyám varrt, csak varrt és mindig várt valakit: vissza apámat és vissza fiát. Meghalt, miután fia megjött. Harminc éves voltam akkor. Mit tudnak gyermekeim az ő fájdalmukról! Én a másokét is közelről láttam, és láttam a bosszú zsigereit. Élek most, vagyok száz esztendős, vagyok fiatal és boldog: a megváltást nem késtem le. Nem késtük le. Isten veletek! „Nem félek a haláltól, felkészültem.” Hangzik a fájdalomtól meggyötört, csontig lefogyott családfő szájából. És hol? Makkosmárián a család gyűrűjében szentmise és szentáldozás után, a napsütötte réten. Igen, a Jóisten akkor már hívta magához Hegedűs (Hegedős) Lászlót, de adott még annyi időt, hogy lehessen egy-egy kedves szava gyermekeihez, unokáihoz, és áldásával erősítse meg őket. A család koszorújában meghallgatta szeretteitől az ároni áldás énekét. Elköszönt barátaitól is, amikor azt írta „Fejem nehezéke húz a földre/ valami különös fény játszik a ködbe,/ egyre messzebb kerül a távol,/ látom még a tüzet,/énekel a tábor: / Rakd meg, rakd meg cserkész pajtás azt a tüzet!/ Isten tudja mikor látunk megint téged.” Hegedős László családja Cantata Uram, köszönöm, hogy engedted látnom teremtett világod, az özönlő felhőt, a kibukkanó napot, a hűvös estét, a frissítő hajnalt, s a nyíló virágot. Köszönöm, hogy engedted látnom az épített világot, ropogó lobogását a szellemnek a teremtmény égő akarását, a cantata profanát. Köszönöm, hogy engedted hallanom az örök zenét, a húsvéti halleluját s a mámoros reményt, a kilencedik szimfóniát. Uram, engedd majd látnom a fenséges fényt, az örök világosságot. (Hegedős László, 2007. szeptember 20.)