A férjemmel 1972 május 6-án kötöttünk házasságot.1973 március 6-án megszületett az első lányunk. Közben építkezésbe fogtunk, ami még nem volt teljesen kész belülről, de mi 1973 októberben beköltöztünk közös otthonunkba. Ahogy tudtuk, mindig csináltunk rajta valamit, hogy minden meglegyen benne. Egyik évbe a fürdőszobát csináltattuk meg, másik évben központi fűtést csináltattuk meg, és így szépen minden meglett csinálva. Parkettáztattunk, vizet bevezettettük, közben megszületett második lányunk is 1975 július 5-én, így két lányunk lett. A férjem dolgozott, én a lányokkal voltam gyesen, majd mikor már óvodások lettek, én is munkába álltam. Jószágokkal foglalkoztunk munka mellett, hogy az OTP-ét fizetni tudjuk. Hízókat neveltünk, majd leadtuk és nyulakat tartottuk azt is leadásra, és az így össze gyűlt pénzből fizettük ki, amit kellett. Férjem is sokat dolgozott, munkából hazaérve a nagy kertet művelte meg, én pedig munka után mentem a lányokért az óvodába, utána főztem, rendet csináltam vagy mostam, mert a két lányra meg magunkra is sokat kellett mosni. Mind kettőnknek megvolt a maga dolga. És így teltek az évek egymás után.

Lányomék megrendezték a 25éves ezüst lakodalmunkat szűkebb családi körben.Közben a lányok is férjhez mentek az idősebbik lányomnak megszületett az első fia és a párom nagyon boldog volt, hogy a lányai után van egy fiú unokája. Az örömünk nem tartott csak 4 hónapig, mert akkor halt meg az unokám. A férjem sokáig nem tudta feldolgozni a tragédiát. Aztán rá két évre újabb fiú unokával ajándékozott meg a lányom, rá 2 évre követte még egy fiú unoka, akkor már a férjem is boldog volt. A fiatalabbik lányomnak nem született családja az első házasságából, mivel sajnos mind a két lányom elvált. Aztán jött az én betegségem 80%kos rokkant lettem, a férjem ápolt, ő volt a mindenem, ő vitt, ha kórházba kellet mennem, hordott kezelésekre, fürdetett, öltöztetett, mindenben mellettem volt. 2009 május 6-án voltunk 37 éves házasok. Az a kép, amit felraktam, halála előtt 2 hónappal készült, ez volt az utolsó kép, amin együtt vagyunk. Aztán agusztus közepén besárgult a szeme, kértem, hogy menjünk el az orvoshoz, hogy megtudjuk, mitől van, de hallani sem akart róla, mert akkor kivizsgálásra küldözgetik őt. Én próbáltam rábeszélni az orvosra, de hajthatatlan maradt, aztán mennem kellett az orvoshoz, és ő hordott kocsival, mert tömegközlekedési járműre nem tudok fellépni. Akkor végül vett sorszámot nekem is és magának is. Mikor bementünk a rendelőbe, az orvos ránézett, és azonnal a sürgősségire utalta be a kórházba. Még aznap délután bementünk, a kisebbik lányom is jött velünk, hogy a kocsit haza hozza velem együtt. Ez volt szeptember 4-én, nekem meg a bizottság elé kellett mennem 9-én. Úgy kellett megkérnem valakit, aki bevisz a bizottság elé, mert a lányom Pesten még nem vezetett.

16-án megműtötték a férjemet, mert az epevezetéken volt egy 5 mmes csomó, és azt eltávolították, és ezáltal a belső szerveit átrendezték. Szerdai nap műtötték, én a lányommal pénteken mentünk hozzá, és akkor derült ki, hogy nem az őrzőbe vitték hanem az intenzív osztályra. Előtte vették le a lélegeztető gépről, mikor oda értünk, akkor még tudtam vele beszélni, még morgott is velem, mert a vizes ruhát a homlokára nem jó volt ahogy rátettem,még mondtam is neki, papa, meggyógyulsz mert már velem is morogsz, kértem, hogy gyűjtsön erőt, hogy minél hamarabb meggyógyuljon. Meg is ígérte, hogy most már túl van a műtéten, és azon lesz, hogy meggyógyuljon.Tíz percig maradhattam vele, akkor megpusziltam, és mondtam, hogy gyógyuljon meg,meg is ígérte hogy úgy lesz. Közben a lányom kiment mert mikor meg átta az apját olyan állapotban, sírógörcsöt kapott, és kiment az előtérbe, hogy a párom ne lássa őt sírni. Vasárnap újra mentünk a lányommal hozzá, de még előtte felhívtam a kórházat, és akkor mondták, hogy ha beérünk még 1óra előtt, akkor még láthatom a férjem, mert viszik a műtőbe, mert elöntötte a belső szervét a folyadék, és nem tudják hogy mi az. Szerencsére beértünk a kórházba, még fél órát vele lehettem, de akkor már gépre volt kapcsolva, és nem reagált rá, hiába kértem hogy tartson ki, ne adja fel, de nem válaszolt és a szemét sem nyitotta ki. Addig ott voltunk, míg a műtőbe be nem tolták, de nem engedték, hogy megvárjuk a műtét végét, mert ők sem tudják meddig fog tartani. Haza jöttünk a lányommal, végigsírtuk az utat, míg haza nem értünk. Este 6 órakor felhívtam az intenzív osztály,t és érdeklöttem a férjem után, annyit mondtak, hogy a műtét után rosszabodott az állapota, készüljek fel rá, hogy a reggelt nem éri meg. Utána még 9 órakor újból felhívtam őket, akkor már a keringése is összeomlott, és 21 óra 47 perckor halt meg.

Reggel mikor felkeltem, rögtön a telefonomat néztem, hogy nincs e rajta nem fogadott hívás, és akkor még élt a remény bennem, hátha túlélte az éjszakát, csak amikor felhívtam a kórházat, akkor azt mondták, hogy ilyen nevezetű nincs az osztályon, akkor még csodálkoztam, hogy még az este ott volt, és most meg nincs ott, akkor mondta a nővér, várjak egy picit mindjárt jön az orvos. Az orvos közölte velem, hogy a férjem az éjszaka folyamán meghalt. Nem kívánom azt az érzést, amit én akkor ott hirtelen átéltem, Most már 20-án lesz 9 hónapja, hogy elment a férjem örökre, de ahogy múlnak a hónapok ,egyre jobban érzem a hiányát. Hiába lakik velem a nagyobbik lányom az unokákkal, és segít amibe tud, de mikor már eljön az este és magamra maradok, az borzasztó érzés, mikor nincs már hogy szóljon hozzád beszélgessen velem. Most én járok ki a temetőbe és én beszélek hozzá. Tudom, hogy a lelke hall engem, még ha csak egy hideg sírkőhöz is beszélek. Így maradtam egyedül 57évesen rokkantan.