Mese egy fiúról és egy lányról Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy fiú és egy lány, akik egymásra találtak e Nagyvilágban egy szép tavaszi napon. A találkozásuk perce a lány számára az a pillanat volt, mintha a világtenger végtelen áramlásában, morajában kikötött volna a Béke-szigetén. Hirtelen csend lett, eltűnt körülöttük a világ,s talán még az idő kereke is megállt egy pillanatra. Csak ketten maradtak, kettejük szigetén.

A fiú másnap este elhívta a lányt otthonába és sokáig beszélgettek, majd egyszer a fiú kedves, lágy hangon megszólalt és magához hívta a lányt. Ölébe ültette és szerelmét szavakba öntötte neki. A fiú szavai megérintették a lány szívét, mert ő is ugyanúgy érzett. Az a boldog, mámoros pillanat örökre összekötötte a két szerelmes szívet. Hosszasan néztek egymás szemébe, s elmerültek benne, miközben mindketten érezték, tudták, hogy ez a mostani nem lehetett az első találkozás… A fiú nem sokkal később egy szál piros rózsa és csoki mellé otthona s szíve kulcsát adta a lány kezébe. Már mindketten tudták, érezték, hogy összetartoznak. Ettől a naptól kezdve együtt éltek. Együtt csináltak mindent. Megosztották egymással mindazt, amit ez a Föld nyújtott nekik. Nem volt sok, nem is kevés, de a tudat és érzés, hogy szerethetik egymást mindenért kárpótolta őket. Egymás mellett voltak örömben és bánatban, a nehéz napokban, segítették egymást mindenben és próbálták szebbé, jobbá tenni egymás életét. És az emberekét körülöttük. Hogy miért tették? Mert ez természetükből fakadt, mert ez esett jól nekik. Mert lélekben hasonlítottak. Gondoskodtak egymásról egészségben és betegségben, hisz’ mindennél jobban szerették egymást. Még nem voltak gyerekeik, de már nagyon szerettek volna. Főként a lány, mert a fiú még tanult a főiskolán és be akarta fejezni családalapítás előtt. Egy éve volt még, hogy diplomát szerezzen magának. A lány természetesen várt, mert a fiút képzelte el gyermekei apjának, a Szerelmét, akit az életénél is jobban szeretett. Szabadidejükben együtt építették, szépítették otthonukat, ami szerelmük kövére épült, s vált kettejük igazi Otthonává. A fiú barkácsolt, megjavította, ha valami elromlott, és ha a lány valamit kitalált, igyekezte megvalósítani. És néha csalódott volt és elkeseredett, ha valami nem úgy sikerült, ahogy szerette volna. A lány ilyenkor magához ölelte és megnyugtatta, hogy „Nincsen semmi baj”, minden úgy jó, ahogy van. Ne aggódjon semmi miatt, mert nagyon szereti Őt!

A fiú és a lány jöttek-mentek a nagyvilágban kettesben, barangoltak falvakban, városokban, kirándultak a hegyekben, erdőkben, s várakat fedeztek fel. És jártak szent helyeken, ahol Istenanyánk és Istenapánk 12 Szent gyermeke figyelte lépteiket, szerelmüket a fákról, s virágok nyíltak a berkekben és ligetekben. Az állatok pedig testközelben éltek és mozogtak, ettek-ittak körülöttük. Ültek a Táltosok szépen faragott padján, egy különös kövön egymás mellett, s a fiú imádkozott a lányért, Kérte az Égieket, hogy elmúljon a fájdalma, amit a testében érzett újra és újra. Békére és nyugalomra leltek ott, az erdő mélyén, a város, a világ zajától távol kettejük Szent szigetén. – Nagyon szeretlek! – mondta a fiú a lánynak. És mondta a lány is. Az érzés mindig ott honolt szívük mélyén és ezt szavakkal is megerősítették, amikor csak érezték. Olyannyira sokszor, hogy a lány néha elgondolkodott azon, miért nyílik megannyiszor szóra a száj, ha a szív úgyis érzi? …Mert mondani kell, mondani jó! Szavaik virágként nyíltak egymás lelkén és napjában akár többször is meg kellett megöntözni egymás lelkét, ahogyan a szépséges, illatos virágokat. Valaki régóta – talán még az idő kezdete előtt – lesben állt és a fiú és a lány valahol, tudatalattijuk mélyén érezte, hogy kevés időt tölthetnek együtt. Ezért mondták ki megannyiszor azokat a szavakat. Valaki tudta bennük, hogy nem sokáig tehetik ezt meg. Az élet oly’ rövid, vészesen fogy, s a halál bármelyik pillanatban itt lehet, hogy elvigye bármelyikőjüket…

Egy este a lány sírt. Az okot nem értette igazán, miért törnek elő a könnyek lelke mélyéről. Egymás mellett feküdtek az ágyon és a lány könnyeit a fiú is értetlenül fogadta… A lányban pedig tisztulni kezdett az érzés, mely lelke mélyéből, az időtlenből tört el. Azon az estén FÉLT… s a félelem, hogy elveszítheti a Fiút, hogy nem tölthet vele annyi időt, amennyit szeretne, oly erősen borította el egész lényét, hogy zokogásban tört ki. A lány megpróbálta szavakba foglalni érzéseit, mit a fiú némán fogadott… Egyetlen szó nem hagyta el a száját. A mélyről jövő megérzés, a Sors felvillanó, rövid sugallata, a pillanat felismerése valósággá vált. Szívszaggató, kegyetlen valósággá. A lány azon a napon elengedte a fiút. Elengedte, hogy a szabadság ízét – mit ő is úgy szeretett – két keréken, (amit annyira szeretett) újra megízlelje. Nem tudta, hogy utoljára teszi ezt meg és nem fogja többé viszontlátni a fiút. A fiút, akit mindennél jobban szeretett.

A lány süteményt süt ezen az estén. Édes illata betölti kedves otthonukat, így várja haza a párját. Várja, egyre csak várja haza… de a fiú nem jön többé… Meghal azon az estén… És halálával a lányból is kiszakad valami, amitől már nem marad ugyanaz a lány… Ottmaradt belőle egy darab a fiúban, aki itthagyta őt ebben a kegyetlen világban… Most egyedül éli az életét. Mindennél jobban hiányzik neki a fiú, a Társ, akivel megosztotta az életét. Nincs már kivel osztozzon. Nincs ki mellett álomra hajtsa a fejét a sötét éjben és nincs ki mellett felébredjen, ha a Nap felkel. Nincs ki megérintse és szelíd szavakkal szóljon hozzá. Nincs ki átölelje. Nem akarja elhinni, elfogadni a kegyetlen valóságot, hogy: A Szerelme NINCS TÖBBÉ!. Halott. Egyedül bolyong a világban. Felkerekedik hát és felkeresi sorban azokat a helyeket, ahol együtt jártak. Jön-megy és emlékezik. Próbálja összerakni a szeretett Embert a múlt szépségéből. Az emlékekből hívja vissza Őt. Azt szeretné hinni, hogy egyszer csak megjelenik, elé áll és minden ugyanott folytatódik, ahol abbamaradt. Kutatja az úton mindenhol, ahol jár. Keresi nappal, a nyári Nap kábító fényében, és keresi éjjel, a sötét éjszaka csendjében. A vár tövében megbújva, az állatok szemét követve, merre jár, a madarak röptében az égen, s a vándorló felhőkben… Az erdőben a fák között. Hátha csak megbújt valahol… A csillagok között az éjszaka magányában. A mozdulatlan és néma tárgyakban. Nem találja sehol… Csak odabent, a szívében. Innen nem űzheti ki senki. Mint a földi világból. Hiába vár rá földi otthonuk kihűlt helyén, mit megosztott vele. És hiába vár rá itt a Földön, amíg él. A fiú már nem jön többé. Szó nélkül elköltözött. A lány csak reméli, hogy a Szerelmét, a Szeretetét magával vitte és már mindig Vele lesznek. Ezen a Földön nincs már Nélküle otthona többé. S a végtelen hiány nem múlik szívében… Minden este mécsest gyújt a sötét szobában, s a lobogó lángban, a Fényben vallja meg nem-múló szerelmét a Fiúnak, amikor összeköti a Földet a Mennyel. És bízik, remél, hogy a fiú már építi új otthonukat odafent a Mennyben, ahova várja őt! És egy napon, nemsokára, eljön érte az angyalokkal és felviszi őt Hozzá örök Mennyei otthonukba. És így szól: – FÁRADJ BE, KEDVESEM! NAGYON HIÁNYOZTÁL MÁR! Tiszaújváros, 2008. szeptember 7.