Édesapám (1908-1989) is, Édesanyám (1910-1998) is elmentek már – felnőtt vagyok. Édesapa Erdély szülötte, aki a „történelem fintora” nyomán került vissza Zalaegerszegre – a család régi pátriájába – még 7 éves korában. Attól kezdve élete összefonódott Zalával (Egerszeg, Nova, Keszthely), egészen 1977-ig, amikor Kalocsára költözött. itt élt haláláig. Államigazgatási doktorként a közigazgatásba került – már amikor éppen engedte az „országgyarapítás”. 1935-1943 között – leszámíva az ‘önkéntesi évet’ – minden évben hol katonai továbbképzésre, hol Felvidéket,, hol Erdélyt, hol a Délvidéket „csatolta vissza” . Persze ezek számára egyáltalán nem jelentettek terhes kötelezettséget, mint ahogy az 1941-es Keleti Fronra való kivitelét is úgy élte meg, hogy az hazafias kötelessége. 1943-ban került haza, Isten kegyelméből épen és egészségesen. Nem sokan mondhatták ezt el magukról! Onnantól 1947-ig a Zala vármegye Novai Járásának volt szolgabírája. 1947-1949 között Keszthely jegyzője volt – ekkor lemondott állásáról. Attól az időtől kezdve hol útkaparóként, hol építőipari segédmunkásként és egyéb ilyen „értelmiségi munakörökben” dolgozott 1962-ig – amit viszont abbanaz időben sokan elmondhattak magukról. 1956 októberében a Keszthelyi Mezőgazdasági Akadémia segédmunkása lett. Itt aztán elkezdődött a „felfelé ívelő” pályafutása, olyannyira, hogy 1972-ben a Keszthelyi Agrártudományi Egyetem Rektori Hivatalának a vezetőjeként ment nyugdíjba. 1947-ben találkozott az élete Édesanyéméval – még Nován házasságot kötöttek. Édesanyám 1910-ben a Kecskemét melletti Klábertelepen született – testvéreinek a leszármazottai még mindig ott élnek. Az ő életéről nem sokat tudok – élte a múlt századi kispolgári lányok-asszonyok életét. Töredékesen csak annyit ismerek belőle, hogy fiatalon férjhez ment, de hamar megözvegyült; a HANGYA Szövetkezet közpnti bankjában dolgozott egészen 1946-ig. Akkor került szociális munkásként Novára, ahol megismerkedtek Édesapámmal. ‘947-ben összefonódott az életük – én pedig megszülettem 1949-ben. Az ’50-es évek minden keserve, nehézsége rányomta bélyegét az életü(n)re. Ahogy eszmélődtem, egyre inkább csodáltam Édesanya lelményességét, ahogy – gyakran szinte – a semmiből készítetette el a „mindennapi kenyerünket”. Édesapámat pedig azért, mert a gyakran kilátástalan helyzete/helyzetünk ellenére sem vesztette el optimizmusát, a jövő jobbrafordulásába vetett hitét. Persze – ez a hit Istenből fakadt. Vallásos volt Ő is, Édesanyám is. Ez segítette át Mindkettőjüket életük nehéz pillanatain – amikben volt részük bőven, mint korosztályuk oly sok tagjának. De ez a hit adott erőt Nekik életük utosó idejében betegségük elviseléséhez is – és a nyugodt átmenethez. Így visszagondolva -élték Áprily versét, melyben kéri az öregséget… Öregség, bölcs fegyelmezője vérnek, taníts meg, hogy Csendemhez csendben érjek. Ne ingerelj panaszra vagy haragra, hangoskodóból halkíts hallgatagra. Ne legyek csacska fecskéhez hasonló, ritkán hallassam hangom, mint a holló. A közlékenység kútját tömd be bennem, karthauzi legyek a cella-csendben. … Csak gyökeres szót adj. S közel a véghez egy pátosztalan, kurta szó elég lesz, a túlsó partot látó révülésben a „Készen vagy?”-ra ezt felelni: – Készen. „REQUIESCANT IN PACE!” – NYUGODJANAK BÉKÉBEN!