48.png

Nála életvidámabb fiatal nőt elképzelni sem lehet. 33 éves korában is úgy kacagott, mintha még mindig gimnazista tinédzser lenne. Pedig nagyon beteg volt, két és fél évet küzdött a petefészekrákkal. Mikor megtudta 2007-ben, a barátnőinek úgy mesélte, hogy visszakérdezett az orvosnak, hogy „Mit is mondott, főorvos úr? Csiga, vagy kagyló? Ja, rák…” Olyan csodálatosan tudott kapcsolatot teremteni kedvességével, hogy percek alatt mindenki megszerette. Talán ezért volt az is, hogy szinte soha nem volt gondunk az orvosok vagy az ápolószemélyzet hozzáállásával. Nem nagyon mondta, de én tudtam, hogy végig őrlődött, vegyen-e teljes mértékben tudomást a betegségéről, hogy harcolni tudjon ellene, vagy hagyja figyelmen kívül és próbáljon úgy élni, ameddig lehet, mintha egészséges ember lenne.

Végigéltük a szokásos stádiumokat, primér műtét, takarító műtét, rádióterápia, négyféle kemoterápia, hogy lassitsák a terjedést, de csak addig amig a kemók nem ártottak többet mint amit használtak, s végül a belek közötti áttét-daganat operálhatatlansága… Ami csak nőtt, növekedett, végül úgy nézett ki mintha nyolcadik hónapos terhes lenne. Először a bélműködés állt le, de teljesen, utána a nyirokkeringés, majd jöttek az ödémák és trombózisok és összeomlott a keringés és ennek következtében egyszercsak nem vett több levegőt. Az utolsó napokban amíg beszélni tudott, gyakran kérdezte, „Papa, mi lesz velem?” Persze hazudtam. Ő is tudta, hogy azt teszem. Mert készült a távozásra. Mindent elrendezett maga körül. Elosztotta ékszereit barátnői között és megbeszélte velük mi lesz a jel, ha tényleg van lélekvándorlás és visszatér majd új testben közénk. Amikor már kevés volt a levegője a beszédhez, de írni még tudott, félig csukott szemmel azt írta le: „Engedjetek elmenni. Kérem.” Erre is iszonyú nehéz a választ megadni, ugye? Így csak annyit mondtam: „Minden úgy lesz ahogy akarod kislányom” Temetésekor a sírja felett hangos szárnycsattogtatással egy fehér galamb szállt el. Mindez nyár közepén történt. S azóta hónapról-hónapra nehezebb. Naívan azt hittem, minden elmúló hét csökkenti majd a fájdalmat. Ehelyett csak erősíti. Most már sejtem, hogy hiánya valójában feldolgozhatatlan. De mégis azt remélem egy csúcspont után majd lassan-lassan csökken a fájdalom. De mikor? Az első nála nélkül töltött karácsony, születésnap után? Nem tudom. Csak reményem van. Reményem, újra valamiben….

2018 december 16.