Vannak téves hiedelmek, amelyek sok kárt okoznak, különösen, ha társadalmi szintű normává növik ki magukat, amelyhez illik alkalmazkodni. Ilyen téves hiedelem, hogy egy szülő soha többé nem lehet boldog, ha meghal a gyermeke. Magát a gyász fogalmát is sokan félreértelmezik, és különösen hangoztatják ezeket a félreértelmezéseket gyermekvesztésre vonatkozóan.

Egy magyar író, spirituális tanító például annak ad hangot – amit aztán citálnak úton-útfélen – hogy ha egy hozzánk közel álló személy meghal, a gyász örök életünkre megmarad – ha igaz volt a szeretetünk iránta.”

Ha tehát nem gyászolunk örök életünkben, a szeretetünk nem volt valódi. Szerinte csak az szünteti meg a sajgó, elviselhetetlen hiányt, ha nem szeretjük tovább az elhunytat. Hozzáteszi még: „Ha elfelejtjük. Ugyanis, amikor arról beszélünk, hogy az idő gyógyít, akkor a felejtésre gondolunk, ami azonban nem lehetséges, ha valóban szeretünk. Márpedig ez olyan seb, ami nem gyógyul, legfeljebb a fájdalom érzése csökken.”

Hasonló módon vélekedik Nicholas Wolterstorff filozófus professzor, aki megrendítő könyvet írt hegymászó balesetben elhunyt fia feletti gyászáról.  A könyv nagyon szép és sokat segíthet gyászoló szülőknek, ám a bevezetőben, 12 évvel a haláleset után arra a kérdésre, hogy enyhült-e a gyásza, így válaszol: „A seb behegedt, de nem tűnt el nyomtalanul. Ez így van rendjén. Ha szeretetünkre méltó volt, méltó arra is, hogy gyászoljuk. Gyászunk a szeretett személy értékéről tesz tanúbizonyságot. Ez az érték pedig maradandó.”

Mint látjuk, mindkét idézett író egyenlőséget tesz a szeretet és a gyász között. Ha nem gyászolunk elfelejtettük. Ha elfelejtettük, nem szerettük.  Ha szerettük, gyászolunk örökre.

De hát mi a gyász?

A veszteségre adott reakció. Nevezhetjük valóban sebnek is, ahogy a szerzők is. A hozzátartozó elvesztése fájdalmas, mély sebet üt a lelkünkön.

Mi a gyászfolyamat?

Gyógyulás. A gyászfolyamat maga a gyógyulás. A gyógyulás időszaka után pedig a felépülés következik. Vagyis, sikeres gyászfeldolgozás esetén igenis begyógyul a seb.

Ez csak oly módon elképzelhető, ha elfelejtem a hozzátartozómat? Miért kellene? Nem létezik emlékezés fájdalom, gyász nélkül?

Sok hasonló idézetet és kijelentést olvashatunk szomorú szülőktől a közösségi oldalakon, mint amiket az említett két szerző tett.

Nekem nem halt meg gyermekem, ezért könnyen megkaphatom, mit tudom én, mi a szülői gyász! Jogos a vád, fogalmam sincs. Mégis, milyen alapon merek erről értekezni? Húsz éve foglalkozom gyászolókkal. Alaposan elsajátítottam az elméletét is, mégis tanulom folyamatosan. Amit itt át szeretnék adni, az nem elmélet, hanem olyan tapasztalat, amit a gyermeküket elveszített szülők mellett szereztem. Amit megfigyeltem az évek során, és amiből összeraktam valamit, amiről úgy vélem, hogy nagyobb igazság, mint a makacs hiedelmek.

Mindezeket a legnagyobb tisztelet hangján szeretném elmondani, hiszen, mi mást is érdemelne az, akit ilyen óriási fájdalom ér, mint tiszteletet? A saját, egyedi, senki máséhoz nem hasonlítható fájdalma iránti mélységes tiszteletet. Tudom, sokat ártanak azok, akik sürgetik a gyászfolyamatot, vagy akik lekicsinylik a tragédia súlyosságát, vagy akik közhelyekkel próbálnak vigasztalást nyújtani. Nem sajnálatra van szükség, hanem megértésre, emberi együttérzésre és szeretetre. Ezzel a tiszteletteljes attitüddel írom le tehát a gondolataimat.

Néha sajnos a segíteni vágyás is balul sül el, ezért próbálok óvatosan fogalmazni. Jó példa az ártó megjegyzésre, amikor az anyák azt kapják: te nagyon erős vagy, én biztosan belehalnék, ha elveszíteném a gyerekem. Azaz, ha a szégyenszemre életben maradt anya bizonyítani akarja maga és a világ előtt, hogy szerette a gyermekét, vagy bele kell pusztulnia, vagy örökre gyászban kell élnie. Ezt várja el a világ. Mindenki más belehalna a gyermeke halálába, ő nem. S ha már önző módon életben maradt, hát legalább szenvedve tegye azt. Az örömhöz nincs joga. Soha többé. Halála pillanatáig.

Tisztázzuk tovább a fogalmakat.

• Mi jut eszünkbe a szeretet szóról? Melegség, öröm, derű, béke, harmónia, elfogadottság, együttérzés, boldogság.
• Mi jut eszünkbe a gyász szóról? Szomorúság, bánat, hiány, kifosztottság, elhagyatottság, üresség, seb, stb.
• Míg a szeretethez csupa pozitív fogalom társul, a gyászhoz csupa negatív.
• Hogy jelenthetjük akkor ki, hogy a szeretet egyenlő a gyásszal?
• Hogy mondhatjuk, hogy ha kitartóan gyászolunk, akkor szeretünk?
• Hiszen ez a két fogalom teljesen ellentmond egymásnak!

Való igaz, a gyász az akadályoztatott szeretet frusztrációja. Ha nem rendelkeznénk a szeretet képességével, nem kellene gyászolnunk. Ez igaz. A szeretetünkért gyásszal fizetünk, ugyanakkor, amíg tart a gyász, elvágjuk magunkat a szeretettől. Nem teljesen, ott van az a szeretet azért, nagyon is ott van, de a gyász mégis leblokkolja a szeretet tiszta áramlását. Hiszen elviselhetetlenül szenvedünk. A sajgó sebünkkel vagyunk elfoglalva.  A gyászfolyamat során azonban eljuthatunk a fájdalom nélküli szeretethez.

És ez az, amit megtanultam gyermeküket elveszített szülőktől! Négy gyermekes anyaként magam is úgy véltem valaha, hogy a gyermekvesztés feldolgozhatatlan trauma. Ma már tudom, hogy ez nem igaz. Láttam anyákat és apákat megjárni a poklok poklát, majd kijönni onnan. Hallottam, amikor a gyász időszakában meséltek a gyerekükről, és hallottam őket akkor, amikor már felépültek a gyászból. Ha már nincs fájdalom, a színtiszta szeretet marad. Kimondják a gyerekük nevét és felragyog az arcuk, elmosolyodnak. Hiszen elárasztja őket a szeretet. A sok szép emlék. Amit természetesen nem felejtettek el, és soha nem is fognak. Soha. Hogyan is elképzelhető, hogy elfelejtenénk elveszített gyerekünket? Mert már nem fáj, akkor már elfelejtettük? Milyen feje tetejére állított gondolkodás az, ami ennyire makacsul terjed okos tanítók szájából is?

Ezek a gyászból gyógyult szülők mutatták meg nekem, hogyan áll a szeretet útjában a gyász. Egy ideig persze nincs választásuk, a gyász elsodorja, maga alá temeti őket. De eljön az idő, amikor már nem a gyász uralkodik felettük. Csodálatos a szervezetünk pszichológiai immunrendszere, amely tragédiák esetén mozgósítja a feldolgozást támogató belső erőinket.

Néha azonban ellene dolgozunk, például tápláljuk a fájdalmat valami oknál fogva – például, mert azt hisszük ez az utolsó kapcsolat, kötelék az elhunyttal, vagy öntudatlanul belemerevedünk egy szerepbe, mint ahogy Kozári Zsófia tette, Németh László Gyász című regényében. Az író saját gyászát dolgozta fel a regényben: kislánya halála után felismerte, hogy a szenvedése mérséklődésekor képmutatóvá lett. Költői szépséggel fogalmazta meg: „Fájdalmunk nem tud megfelelni önértékelésünk követelésének, összetörtek akarunk lenni, amikor a szívünkben szélcsend van.”

Nagyon sok mindentől függ, hogy kinek mennyi idő kell eljutni a megbékélésig, például, hogy mit hozott a gyermekkorából, milyen belső erőforrásokkal, megküzdési képességgel rendelkezik, milyen a hitrendszere, világlátása, életbölcsessége, milyen segítséget kap a környezetétől. Egyéni a bejárt út, van, aki ezt rövidebb idő alatt megteszi, van, akinek többre van szüksége. Ennek az írásnak csupán az az üzenete, hogy vegyük észre, és fogadjuk el, ha már a „szívünkben szélcsend van”.

Ismerek édesanyát, aki három év alatt jutott el odáig, hogy egyetlen gyermeke elvesztése már nem tölti el fájdalommal, hanem ha rágondol, annak a boldogsága árasztja el, amit életének kincseként kapott tőle. Más anyának ehhez öt év kellett, és olyan apával is találkoztam, aki kilenc évvel később kezdett el élni, addig csak azt várta, mikor hal utána a fiának. Ma már nem csupán visszanyerte életenergiáit, de ki is meri mondani, hogy boldog. És bármilyen elképzelhetetlen is, de nem egy, nem két szülő vallotta be nekem, miután lázadások és szenvedések árán eljutott az elfogadásig, hogy nem cserélné el az életét senki mással, mert amit kapott a tragikus veszteségének ajándékaként, az felbecsülhetetlen érték számára.

Megmarad-e a hiány? Természetesen. De már nem kíséri fájdalom. A szülők elfogadják, hogy az emberi élet törékeny, hogy halandók vagyunk, hogy nem élhetjük le az életünket úgy, hogy ne érjenek bennünket súlyos veszteségek. Őket a legnagyobb csapás érte, ami csak érhet egy embert, mint ahogyan a világban sok millió szülőt is. Sokszor tűnődnek azon, milyen jó lenne, ha megölelhetnék gyermeküket, ha tanúja lehetnének felnőtt életüknek. Néha elábrándoznak erről, de már nem gyötri őket a gondolat, hogy ez már visszavonhatatlanul csak ábránd marad. Felismerték, hogy gyermeküket valójában nem veszítették el. Nem csupán emlékként él a szívükben, hanem sikerült olyan szimbolikus kapcsolódást létrehozniuk, ami a szeretet melegségével tölti el a szívüket, és amit már soha senki nem vehet el tőlük.

Singer Magdolna