Amikor egy várandós nő arra kényszerül, hogy idő előtt váljon meg a babájától, mert egy vetélés arra kényszeríti, vagy ha azt a szörnyű hírt hallja egy ultrahangos vizsgálaton, hogy nincs szívhangja a babának, ezért meg kell szülnie őt, akkor sok anya előre tudja, hogy szeretné látni halott gyermekét, szeretne elbúcsúzni tőle. Kéri ezt az orvosától, aki meg is ígéri, majd a döntő pillanatban a szülésznő mégis elviharzik a vesetálba tett babával.

Más anyák nem tudják, hogy mire is van szükségük, csak utólag ocsúdnak arra, hogy elmulasztották a búcsúzás lehetőségét. Amikor a rossz gyakorlatról, hiányosságokról beszélek, mindig fontosnak tartom hangsúlyozni, hogy ez nem azt jelenti, hogy mindenütt így van, hiszen sok orvos és szülésznő tisztában van a búcsú gyászfolyamatot elősegítő hatásaival, és mindent elkövet, hogy enyhítse a lelki szenvedéseit a szülő anyának. Hozzáteszem azt is, hogy azok, akik megtagadják a kisbaba megtekintését, azok is a legjobbat kívánják az anyának, és belőlük sem hiányzik az emberi együttérzés.

Tapasztalataim szerint azonban sokkal több helyen érvényesül egy régi protokoll, érdemes tehát erről beszélni, és gondolkodni azon, mi módon lehetne ezt a rossz gyakorlatot megváltoztatni?

A napokban egy védőnő hívott fel. Elmesélte, hogy egy anyuka a 30. héten megindult szülésekor halott babát hozott a világra. Szólt az orvosának, hogy szeretné látni, mutassa meg neki, ám az megtagadta a kérését, és elvitette a babát. Később jelezték a szülők, hogy haza szeretnék vinni eltemetni, ám a kórház ezt a kérésüket is elutasította.

A szülő nő nincs abban a tudatállapotban, hogy képes legyen felismerni az érdekeit, vagy ha felismeri, védeni azt, sőt harcolni is. Az apa hasonlóképpen egy megváltozott tudatállapotban van, meghalt a gyermeke, és a felesége kétségbeejtő állapotban van. Nem várható el tehát tőle, hogy teljes férfiúi mellszélességgel képes legyen szembeszállni egy egész egészségügyi rendszerrel. Nincs tisztában a jogaival sem, de hallottam sok olyan esetet is, ahol hiába hivatkoztak törvényre, nem sikerült érvényre juttatniuk.

Az orvos, a szülésznő hatalmában áll a döntés: megmutatom a szülőknek a gyermeket, vagy sem, lehetővé teszem-e a búcsúzást, vagy sem. Feltehetjük a kérdést: Mégis, kinek a gyermeke? Kinek a joga dönteni a felől, hogy az én szívem mit diktál, hogy akarom-e a karomba venni és megnézni a gyermekemet, avagy sem? Ha az anyának, apának nincs joga ehhez, akkor kinek van?

De miért állítom olyan magabiztosan, hogy a „régi protokoll” rossz, és ezen változtatni kell?
A napokban tartottam egy előadást a perinatális veszteségekről, ahol szóba került a búcsúzás. Egyik hallgató elmesélte, hogy akkor, amikor még otthon szültek a nők, és életképtelen, vagy halott baba született, akkor a bába azzal a mozdulattal, ahogyan kivette a babát, azonnal az ágy lábához csapta, és elvitte. Mint egy macskakölyköt, mint egy olyan valamit, ami nem érdemes arra, hogy embernek tekintsék, hogy fájjon érte a szívünk, hogy el kelljen búcsúzni tőle. Tették ezt annak érdekében, hogy megkönnyítsék az anyának a kisbabája elvesztése feletti gyászát.

Mi hát az igazság: Megmutatni, nem megmutatni?
Legközelebbi cikkemben folytatom a témát, és kifejtem, mit mond erről a szakirodalom, mit állítanak az anyák és apák, és hogyan vélekednek a szülészek, szülésznők.

Kedves anyák, kedves apák, ti mit gondoltok erről? Örömmel venném, ha megírnátok a véleményeteket és ha saját élményeitekkel támasztanátok azt alá. (A cikk alján van lehetőségetek  a hozzászólásra, de Az én történetem rovatba is nyugodtan írhattok.)

Singer Magdolna gyásztanácsadó