Talán a legméltatlanabbul kezelt gyász a babaelvesztés gyásza. Amióta a világ világ, asszonyok ezrei veszítik el várva várt kisbabájukat a várandósság, vagy a szülés során. Ez a közös asszonyi sors azonban rejtve marad, kevés szó esik róla, és mindaddig, amíg magunk is nem válunk egy ilyen szomorú veszteség átélőjévé, nem is tudjuk, milyen csapás lehet ez egy nő életében.

A vetélés, vagy születés körüli halálozás már önmagában is nagy fájdalommal jár, de tovább nehezíti az anya és apa helyzetét az embereknek a perinatális gyászhoz való viszonyulása. Nem veszik olyan komolyan, mint más gyászt, szinte megütközést kelt, ha a szülők nem képesek azonnal tovább lépni. A környezet közönye, érzéketlensége arra kényszeríti a szülőket, hogy elzárják érzéseiket, és egyedül viseljék a veszteség fájdalmának minden terhét.

Majd lesz másik gyereketek, fiatalok vagytok még, aggodalomra semmi ok! − hallják lépten nyomon a sztereotip vigasztaló mondatot, mintha bizony nem is a gyereküket, hanem a zsebkendőjüket veszítették volna el. Míg a környezet támogatása megtartó erejű lehet, addig az ilyen meg nem értő viszonyulás elmélyíti a szenvedést. Gyakran az anya és az apa gyásza is különböző, ami nem is csoda, hiszen a nő az, aki a testében hordta a magzatot, ezáltal közelebbi testi-lelki kapcsolódást élt át születendő gyermekükkel. Egy idő után tehát már a férfi is azt várná a társától, hogy lépjen előre, tegye magát túl a történteken, és szeretné visszakapni a korábbi, derűs, kiegyensúlyozott társát. Ebben a rendkívüli, minden segítséget nélkülöző élethelyzetben aztán a nők magukra hagyatottan próbálnak megküzdeni a gyászukkal. Sokaknak ez a küzdelem egy életen át tart. Egy olyan seb van a lelkükön, amely soha nem gyógyul be, csak megtanulnak együtt élni vele.

A veszteségre adott első reakció sokszor a tagadás. Az anyák nem képesek beengedni teljes súlyával a rettenetes hírt, és az eseményeket valamiféle ködfátyolon keresztül látják, mintha álmodnának. Ez az állapot akár napokig is eltarthat.

„Azonnal elszaladtak vele, és onnantól egy órán keresztül csak rémisztő hangokat hallottam a kislányom felől. Lázasan tevékenykedtek körülötte, pattogó vezényszavak, szaladgálás zaja tört felém. Közben visszajött az orvosom, aki azt hadarta: Részvétem asszonyom, a kisbabája meghalt. Én valamiféle sokkos állapotba kerültem, hallottam világosan az orvos mondatát, meghalt a babám –, de nem fogtam fel, álmodom talán, egyáltalán, én vagyok az, aki ezt álmodja, vagy engem álmodik valaki? Ködfátyol borult rám, és ezen keresztül hallottam az orvos záporozó kérdéseit: Cigarettázott a terhesség alatt? Egészségesen élt? Milyen káros szenvedélye van? Mennyi alkoholt fogyasztott? Minden egyes kérdése, mint rám meredő ujj, vádolt bűnömért, amelyet még mindig nem tudattak velem, hogy valójában mi is az. Válaszolgattam tompán, erőtlenül hatoltak át a szavaim a ködön át; nem, nem fogyasztok alkoholt, soha nem dohányoztam, kávét sem iszom. Az orvos minden válaszomat dokumentált, azaz elkészítette a kihallgatási jegyzőkönyvet. 
A következő napokban még mindig nem tudtam elhagyni az álomvilágomat. Képtelen volt eljutni a tudatomig, hogy mi is történt. A rettenet rajtam ült, de nem tudtam mi is ez, csak sejtettem, hogy valami borzalom történt velem, valami, amire jobb nem is gondolni.
Mentem a folyosón a fürdőbe, amikor szembe jött velem az orvosom. Meglátott, köszönés nélkül hirtelen sarkon fordult és visszasietett. Ez csak erősítette bennem az érzést, hogy valami szörnyűség részese lettem, amelyben talán nekem is van szerepem, valamiféle rettenetes bűn, amitől már soha-soha nem tudok megszabadulni. Az ápolónők jöttek-mentek, tették a dolgukat, de hozzám senki nem szólt. „

Ez a jelenség, amikor az orvos és az egészségügyi dolgozók elmenekülnek a találkozás elől, sajnos annyira tipikus, hogy elneveztem nyúlcipő effektusnak. Nyilvánvaló, hogy viselkedésüket nem az emberi együttérzés hiánya, hanem zavar, félelem irányítja, azonban ezzel további fájdalmakat okoznak. A vetélések és szülések kórházban történnek, amikor az anya halott kisbabát hoz a világra, vagy olyan beteg babát, aki a születése után röviddel meghal. A kórházi körülmények között az emberek fokozott érzelmi igénybevételnek vannak kitéve, minden szokatlan, újszerű, megnő a félelem, kiszolgáltatottság érzése. Módosult tudatállapotba kerülnek, megnő a szuggesztibilitás: fokozottabban érvényesül az orvos, egészségügyi személyzet minden mondata, szava, tette, mozdulata, kérdése. Mindezek akkor is érvényesek, ha kisebb problémánkkal kell kórházba mennünk, akaratlanul is ilyen módon hat ránk a kórház atmoszférája. Különösen erős a szuggesztibilitás a szülő nő esetében, és akkor még inkább, ha a kisbaba élete veszélyben forog, vagy már meghalt.

A szeretetteljes, együtt érző, bátorító mondatok örökre bevésődnek a veszteséget átélt nők emlékezetébe. Amikor erről mesélnek nekem az asszonyok, sokszor könnybe lábadt szemmel emlékeznek azokra az orvosokra, nővérekre, akik szeretettel fordultak feléjük szenvedéseik közepette.
„A kórház szülészetét akkor alakították át, nagy volt a felfordulás, alig tudták elhelyezni a szülő nőket, a folyosón is szülő eszközök voltak, meg függönyökkel elkerített részek, de képzeld, még ebben az áldatlan állapotban is képesek voltak úgy alakítani, hogy ne kelljen nekem találkoznom szülő anyákkal, és ne halljam kisbabák sírását. Láttam azt az igyekezetet, ahogyan próbálnak segíteni nekem, és még a megszült anyát is elvitték mellőlem. Az egyik vajúdó anyukának meg akarták hallgatni a baba szívhangját, de hallottam, hogy addig molyolnak mellettem, míg a készüléket elvitték máshova, ne kelljem hallgatnom. A szemem is könnybe lábad a meghatottságtól, ahogyan ezekre a törődő emberekre gondolok. „

A legmegrázóbb, legdrámaibb számomra, amikor az anyák arról mesélnek, mennyire nem voltak képesek elengedni a babájukat, minden tudásuk, józan megfontolásuk ellenére sem. Egy vetélés során a magzatnak semmi esélye nincs az életre, sőt, sokszor a magzat már halott az anya hasában, és ezt az anya is jól tudja, szabadulni is akar a vajúdás fájdalmától, mégsem tud megválni a gyermekétől. Végsőkig ragaszkodik hozzá, a szívével azt érzi, még van remény, és csak akkor válik bizonyossággá, véglegessé a tragédia, ha megszüli őt a halálba. A vajúdás során tehát át kell magukat verekedni egy rettenetes lelki tusán is, hogy képessé váljanak az elengedésre. Sajnos ezt a lelki folyamatot senki nem segíti, a szülészek többnyire csupán a fizikai történéseket felügyelik, és sokszor nem értik, mi akadályozza olyan rettenetesen a szülés lefolyását. A császármetszés sokszor elkerülhetetlen a baba és/vagy az anya életének a megmentése érdekében. Sokszor gyors döntésre van szükség, nincs mód és idő felkészülnie az anyának, ezért valóságos erőszaknak éli meg.
„Ötödik hónapban voltam már, amikor egy este Kinga minden eddiginél viharosabb mozgásba kezdett, majd váratlanul elcsendesedett. Ez a szokatlan csend másnap is tartott, sőt az elkövetkező napokban, de erről a vészjósló üzenetről valahogy nem akartam tudomást venni. Egy hétnek kellett eltelnie, mire be mertem magamnak vallani: nagy baj van.
Férjem hangosan zokogott, én pedig hirtelen megéreztem, tetten értem a pillanatot, amikor elengedtem a babámat. Felocsúdtam végre, és elkezdtem küzdeni az életemért. Most tudatosult bennem, hogy ha meghalok, anya nélkül maradnak a kisfiaim. Megkezdődött az igazi vajúdás. Nem tudtam, de magzatom elengedésével együtt megtörtént a házasságom, férjem elengedése is. Hiszen házasságom is halott volt már, csak nem akartam tudomásul venni, mint ahogyan kisbabám halálát sem
.”

A kórházból való távozás után megkezdődik a gyász. A kórházban erről egy szó sem esik − ritka kivételtől eltekintve − ezért felkészületlenül érik a szülőket a legváratlanabb érzelmi megnyilvánulások. Az anya először ürességet érez, fizikai értelemben is, és lelkileg is. Az apa próbál férfi módra viselkedni, erőt, támaszt nyújtani, miközben maga is szenved gyermeke elvesztése miatt. Szokatlan megnyilvánulásai is lehetnek a gyásznak. Egy betegen született kisbaba életéért hónapokig küzdöttek az orvosok, és a szülők a végsőkig kimerültek aggodalmukban. A temetésen az átélt aggodalmak, a kétségbeesés után a rájuk szakadt gyász hirtelen vidámságba fordult, érzelmeik megnyilvánulása egy groteszknek tűnő jelenség láttán sírás helyett nevetés lett.

A vetélésnek, halvaszülésnek hosszú időre kiható lelki következményei lehetnek. „A szexuális életünk szinte megszűnt, alighogy megismertük a házasélet örömeit. Én rettegtem attól, hogy ismét teherbe esek, ezért ösztönösen elutasítottam a szexualitást. Párom mindig azt nézte mindenben, hogy mi a jó nekem, lassan ehhez is megtanult alkalmazkodni. Házasságunkat a közös hobbijaink, közös érdeklődésünk tartotta össze hosszú évekig. Több, mint egy évtizednek kellett eltelnie ahhoz, hogy oldódjon a bennem lévő fájdalom annyira, hogy nyitottá váljak arra, hogy gyermekeink szülessenek.”

A gyászfolyamatot nehezíti, hogy a vetélések során sokszor nincs mód a búcsúzásra, és mivel általában temetés sincs, hiányoznak azok a rítusok, amik segítik a gyászolókat a tudatosulásban, az elfogadásban. Ennek pótlására sokan kitalálnak olyan pótszertartásokat, rítusokat, amelyekkel méltó módon emlékezhetnek meg elveszített kisbabájukról. A szenvedés súlya arra készteti a szülőket, hogy kreatív megoldásokat találjanak a fájdalom csökkentésére. Összekapaszkodnak, közös utazást iktatnak be, naplót írnak, saját relaxációs kazettát készítenek, amit naponta meghallgatnak, sorstársi közösséget keresnek, fórumokon leveleznek, és így tovább.  Sok segítséget adhat a szülőknek a családtagok és a környezet támogatása. Felbecsülhetetlen értékű, ha rendelkezésre állnak együtt érző emberek, akiknek lehet panaszkodni az őket ért csapásról. Sajnos gyakori jelenség, hogy a környezet elzárkózik a beszélgetésektől.
„Ott álltam kiüresedve, meglopva a testem és a lelkem, és nem volt egy lény a földön, aki törődött volna a fájdalmammal. Az anyósom egy mondattal elintézte a történteket: Minek még egy, úgyis van két gyerek, nem kell több! Anyám szóba sem hozta, mintha mi sem történt volna. A férjem? Ó, ő aztán végképp nem, hallgatott mindenki körülöttem, mint valami családi bűn lappangott a titokként kezelt történet közöttünk, és körülöttem.”
Nem mindenki képes azonban elfogadni a támogatást. Egyes anyákat zavar, ha utcán, munkahelyen érdeklődnek kisbabájuk elvesztéséről, inkább magukba zárkóznak, és elutasítják a segítségnyújtást.

A babájukat elveszített szülők az orvosi értelemben vett magyarázaton túl tágabb, mélyebb értelmet keresnek arra nézve, hogy miért érte őket ez a tragédia. Az értelem megtalálása sokszor fájdalmas, bátorságot igénylő szembenézés az életükkel, ugyanakkor tanulságokkal szolgálhat a jövőt illetően. A szenvedések útján járva a legtöbb anya és apa eljut addig, hogy veszteségére úgy tud rápillantani, mint egy fájdalmas, de végső soron gazdagító tapasztalásra.

Az átélt traumát feldolgoztam, utólag úgy tekintek e drámai eseményre, mint egy beavatásra. Asszonyként élő kislányból hirtelen érett nővé váltam. A kétségek labirintusában bolyongva mélyült önismeretem és növekedett felelősség vállalásom, de a legnagyobb fejlődést a halálhoz és a bűnhöz való viszonyom megváltozásában látom.

Singer Magdolna

2018 november 21.