Anyukám Ha kérdezel valakit, akárkit abban a körzetben, ahol Ő tanított, azt fogja válaszolni: Vali néni a legjobb ember, aki valaha létezett ezen a bolygón! Egy igazi pedagógus. Egész életében tanító néni volt, örömteli életet élt a gyerekek között. Otthon más volt a helyzet: sűrűn sírt, csak akkor csillogott a szeme, amikor vagy én, vagy az öcsém elértünk valami jó eredményt az iskolában. Az apuval nem voltak boldogok, mi sem. Sokkal később, felnőttként, az öcskös és apu nagyon jól tudtak együtt lenni, közös nyelvük volt. Én sajnos még a haláláig sem tudtam megbékülni vele. Anya nekem az Isten volt, egy szavát sem jutott volna eszembe kétségbe vonni. Mindent, amit mondott, eleve igaz és megkérdőjelezhetetlen volt számomra. Aztán megnőttem, lassan többet tudtam nála, már nem volt olyan mindentudó, az Isten szereplése véget ért. Akkoriban kezdtem megérteni, hogy ő is csak ember, egy nagyon boldogtalan ember, akinek a gyerekei az egyedüli örömei az életében. Jó tanulók voltunk én is, öcsém is. Most is csak ezzel tudnám megajándékozni anyámat. Sokat töprengek azon, hogyan tudnék gyakrabban eljutni a sírjához. Messze van, sem időm, sem pénzem nincs ahhoz, hogy évente többször meglátogassam. Anyu, nem haragszol rám? Amikor utoljára ott voltam, olyan érzésem támadt, hogy az apámmal végre együtt vannak. Úgy éreztem, hogy rám figyelnek, kíváncsian mérlegelnek, várnak tőlem valamit, nem tudom mit. Megkértem aput, hogy vigyázzon anyura, és hogy bocsásson meg nekem minden rosszat, amit elkövettem, ami miatt haragudott rám. Könnyű szível mentem el onnan, biztos vagyok benne, megértettek, megbocsátottak, megáldottak. Isten Veletek!