Fiam halála óta valóban csak annak élünk igazán, hogy a verseit minél több emberrel megismertethessük, hisz ezzel egy kicsit Gáboromat is megismerik, és tovább él az emberek szívében, gondolataiban.

Gábor története annyira szomorú, annyira fájdalmas, halála olyan hirtelen történt, hogy még a baleset után 7 évvel se tudjuk felfogni… Aznap délben megjött az öccse a barátnőjével. Mint mindig, most is nekiállt „jópofizni”, ha lány volt a közelében. Ült az előszobában a földön, kötötte be a cipőjét és vigyorgott a saját hülyeségein. Akkor még nem tudtam, hogy ez marad az utolsó élő képem Róla! Bárcsak tudtam volna, megkötöztem volna, bezártam volna, és eldobtam volna a kulcsot…
Focimeccsre ment a barátaival. Este koncertre készült, de megígérte nekem, hogy a meccs és a koncert között hazajön enni valamit. Nem kellett volna megígértetnem vele, tudom, tudom, tudom… volna, volna, volna…
Elmentek az öccséék is, egyedül maradtam. Mint minden szombat délután, nekiálltam süteményt sütni. Kétfélét csináltam, mindkét fiúnak a kedvencét. 6 óra 10 perc körül lettem kész. Vártam őt haza. Lefeküdtem az ágyra olvasni, amíg meg nem jön. Az ablak nyitva volt. 5 perce olvashattam, mikor egy kisebb, majd egy hatalmas csattanást hallottam. Kinéztem az ablakon. Láttam, hogy baleset történt, de hogy mi, azt nem, mert eltakarták a fák. Gondoltam, lemegyek megnézni, de nem mentem le, mert mind a három fiú mindig azzal cukkolt, hogy kíváncsi öregasszony lesz belőlem. Szerintem ez volt az egyetlen alkalom, hogy nem néztem meg mi történt.

A rendőr elmondása szerint a fiatalember fél térden állva behúzódott a ház tövébe, amikor 90 km/órás sebességgel letért az útról egy nő (később kiderült, börtönben született és örökbe fogadták)a Suzukijával, és nekihajtott a ház falának. Gábor éppen ott írt verset. A kis papír fecnit és a tollat megtalálták a teste mellett…

Az együtt töltött időnk minden pillanata emlék maradt, és ezt még leírni is borzalom. Egyszer azt mondták nekem, hogy az a legborzalmasabb, ha valaki már sírni se tud. Akkor nem tudtam miről beszél, el se hittem neki, mégis most hetek telnek el anélkül, hogy egy igazán jót sírnék. Sokszor nagyon önzőnek érzem magam. Szégyenlem leírni, de mintha magamat sajnálnám jobban, mint Őt. Tudom, ez érthetetlen másoknak, de belőlem olyan érzést vált ki, hogy Neki már jó, Ő jó helyen van, nekem meg itt kell szenvednem mert nincs velem.

Olyan sírkövet csináltattunk neki, ami a halálát ábrázolja. Térdre ereszkedve ír… A sír közepén pedig egy nyitott könyv van, és az Emlék c. verséből van belevésve két versszak:
Maradok ami vagyok,
versek és elvesztegetett
szeretetteljes mondatok.
A miértek vesznek a múló percben.
Emléknek lenni kevés talán,
de elvesztettél egy őrült éjszakán.
Annyi mindent mondanék Neked,
és akarnám, hogy fájjon a nevem,
ha néha napján ki-kiejted,
de nem boldogít szenvedésed.
Csak rám gondolsz és tudod majd,
hogy nem felejtesz el soha.

Az első komolyabb sikere Vörösmarty Mihály születésének 200. évfordulójára meghirdetett versíró pályázaton született, ahol a „Husz János megégetése” c. verssel Ezüstkoszorús Oklevelet nyert, és VÉGRE megjelent nyomtatásban az első verse!
Sokszor láttam Őt boldognak, de NAGYON boldognak csak ritkán. Ez volt az egyik ilyen pillanat… Akkor született meg benne az elhatározás, miszerint híres költő lesz, de nem posztumusz… Olyan sokat hangoztatta ezt – most is a fülemben cseng – mintha érzett volna valamit! A verseit olvasva is mindig ez jut eszembe. Másnak talán butaság ez, de én úgy érzem, mégse…

Úgy gondolom, hogy azon fáradozásunk, hogy minél többen megismerjék a verseit, nem teljesen hiábavaló, hisz a Kaleidoszkóp Versfesztiválon 2004-ben különdíjas lett, 2005-ben pedig nyert. Sajnos minden verse posztumusz, hisz míg élt, csak egyetlen egy verse jelent meg nyomtatásban. Érdekes dolog, hogy a „Még szeretnék” c. verse sehol nem lett publikálva, mégis az forog blogról blogra az interneten…
Most eszembe jutott, mikor utolsó éves volt a gimiben, és a Bárdos Napok keretében meghirdették a szavalóversenyt is. Gabi, Kosztolányi: Hajnali részegség c. versét tanulta meg. Itt cseng a fülemben… Soha, de soha nem hallottam még szebben mondani senkitől ezt a verset. Gyönyörű volt. Már akkor sírtam közben, pedig még nem tudtam, nem tudhattam, hogy még nagyon sokáig fogok ezen a versen sírni. Egyébként is imádta Kosztolányit… Volt otthon egy verseskötetünk. Valaki kölcsönkérte tőle, és mikor eltemettük őt, a könyvjelzővel a Halotti beszédhez állítva, a sírt elborító virághalom tetejére rakva kapta vissza…
Mikor a sírkövét csináltattuk, készíttettünk egy kis üveges kazettát is, amibe beletettük Gábor verseskötetét, meg ezt a Kosztolányi kötetet.

Olyan érzések fakadnak fel bennem, ha kinn vagyok a temetőben, amire nincs szó. Annyi fájdalom, szomorúság, meg-nem-értés van benne. Mióta meghalt, szinte mindenki elfordult tőlünk, nem tudnak mit kezdeni velünk…
Én egyébként nagyon sokat járok ki hozzá. Ha bármi fájdalmam, vagy esetleg örömöm van, azonnal rohanok „hozzá”, és elmondom neki. A férjemmel hétvégén szoktunk kimenni, pénteken és vasárnap. Ő is beszélget vele, mint én. De a férjem leginkább azon erőlködik, hogy minél többen megismerjék a verseit, és ezáltal Őt is. Ezért nevezzük be minden versenyre a verseit, ezért akarjuk, hogy minél többen megismerhessék a gondolatait, bízva abban, hogy sokuknak mond valamit…
És akkor, ott a temetőben a férjem beszámol neki a fejleményekről…
Én egész másképp érzek. Ha ott vagyok, úgy érzem, még mindig velem van. Érdekes, – bár valószínűleg butaság is -, hogy néha azt látom az arcán, hogy sír. (Egy fényképéről lett gravírozva az arca, tehát tényleg olyan, mintha ő nézne ránk.) Ha sírni látom, elszomorodom, úgy érzem, megint csak rossz dolgok történnek majd velünk. Ha meg a mosolyt veszem észre a száján, akkor egy kicsit jobb hangulatban jövök el.