Dr Kovács Miklós / 1922-2000/

1922 július 9-én Budapesten született. Érdeklődő, okos ember volt, aki élt halt a tanulásért. Mégsem tanulhatott, mert a numerus clausus miatt a háború előtt csak középfokú intézetben tanulhatott. A munkaszolgálat majdnem az életébe került. Kőszeg környékén egy erdőben, fakitermelés közben egy hatalmas fa rázuhant. Szerencsére csak a lába tört ketté combban. Egész életében egy platinalemez tartotta össze a lábát, és sokat szenvedett a lábfájástól. De mégis túlélte, és majdnem halálos kalandok árán, de hazajött. Itthon borzalmas hír várta, öccse Bandika 16 évesen meghalt egy pesti pincében, ahol a nyilasok agyonlőtték.

Mindent újra kellett kezdeni. 1946-ban elvette Anyámat feleségül, és egyben ezzel lemondott régi álmáról, hogy orvos legyen. El kellett tartani a családot, mert hamarosan, 1947-ben hárman lettek a bátyámmal.

1956-ban többszöri sikertelen disszidálási kísérlet után Magyarországon maradt a család, és megint új életet kellett kezdeni. Leszámolt a kommunista illúzióival, és most már nem politizált többet, hanem tanult végre. Beiratkozott a budapesti közgazdaságtudományi egyetemre, és munka mellett megszerezte a diplomát, sőt hangya szorgalommal megtanult angolul, és németül.

Folyamatos küzdelem dúlt, hogy legyen-e még egy gyerekük, mert Anyám nem akart többet. Apám nagyon vágyott egy kislányra, és végül 1960-ban megszülettem. Nem volt nála boldogabb, és jobb apa. Imádott, teljesen önzetlenül. Nehéz természete volt, de én nem tudtam olyat kérni, hogy ne teljesítse. Mindene volt a család, és mindent megtett a boldogulásunk érdekében. Évekig dolgozott éjt nappallá téve, hogy ne nyomorogjunk. Magától minden sajnált, csak nekünk akart adni mindent.

Rengeteget dolgozott, 77 évesen is még tevékenykedett, pedig akkor már elhatalmasodott rajta a Parkinson kór. Mindene volt a tenisz, és az autóvezetés, meg persze a munka. Nem látta már értelmét az életének, amikor mindháromról le kellett mondania, a betegség miatt. Végül egy megfázásból eredő tüdőgyulladás vitte el 2000. július 25-én.

Már kilenc év eltelt, de nem múlik a hiányától érzett fájdalom.
Kovács Éva