Belépés / Regisztráció

2010. július 31. szombat

Gyerek és halál

Tudjátok, az a helyzet, hogy a Dédnagymama nagyon gyönge. Miért gyönge? Beteg? Nem, igazából nem beteg. Akkor miért gyönge? Hát, tudjátok, úgy van, hogy szép lassan mindenki megöregszik. És ahogyan öregszünk, a testünk előbb-utóbb elfárad. És a Törős Dédnagymama már öreg? Igen, ő már elég idős. És a teste – úgy tűnik – azt mondja, hogy most már elfáradt.

A szülők a gyerek számára az ősbizalom oszlopai. Amikor ők megszűnnek, repedés támad a világmindenségben, az addig biztosnak hitt pillérek megrepednek. Ha a gyerek kicsi, 2-3 éves, és eltűnik az egyik szülője, a gyászreakciója hasonló, mint amikor intézetbe viszik és nem látogatják. Először sír, tiltakozik, utána következik a tompa belenyugvás, rezignáltság.

– Most haljunk meg! – javasolja az ovis Bálint lelkesen barátjának Zolinak, aki boldog hörgéssel terül el a homokban, és úgy tesz, mint aki alszik. – Jó, most már vége – vezényel a barátja, mire Zoli azonnal föltámad. Ez a játék nagyjából jellemzi, hogyan is képzeli el egy ovis kisgyerek a halált.

Ha valaki, mondjuk az egyik nagyszülő meghal egy kisebb gyermek környezetében, akkor a kicsi egy ideig nyugodt, várja, hogy visszatérjen, felébredjen. Nem gyászol a szó felnőtt értelmében, nem szomorú, nem kétségbeesett, látszólag bagatellizálja a dolgot, amire a felnőttek elég gyakran rosszallóan néznek, mondván, hogy milyen részvétlen, önző ez a gyerek. Holott dehogy.