Emlékfal - Juhász Ferencné (Ferenczi Erzsébet), Juhász Ferenc - Édesanyám és Édesapám -

Másoknak Erzsike néni, Feri bácsi voltak – nekem a szüleim. Édesanyám miskolci, Édesapám tarcali születésű. Édesapám kis bőröndjében alig fért el valami, mégis az volt mindene, összes vagyona, személyes holmija, amit magával vihetett a házasságba. De az ifjú feleségnek sem volt több, az ő holmija egy kosarat töltött meg. Eleinte még bútoruk sem volt, a földön aludtak. Gazdagok voltak mégis, mert nagyon szerették egymást. Évtizedek teltek el. Volt már lakásuk, bútoruk, sokkal jobb körülmények között azonban sohasem éltek. Felnevelték a gyerekeket, az anyagiak hiányát tökéletesen pótolva szeretettel, tanítással a világra való rácsodálkozásra, a szépre-jóra való fogékonyságra. Már nem volt sima és üde az arc, de tekintetükből kiolvasható volt minden, ami lelkükben élt és felidézhető volt emléke mindenkinek, akit a szívükbe zártak. Például a nagyszüleimnek, kik korán elmentek, de hogy milyenek voltak, hogyan éreztek, mit gondoltak a világ dolgairól, nem csak szüleim meséi – de ők maguk is hordozták.

S a mód, ahogyan neveltek engem és testvéremet, ahogyan segítettek, megtanítottak rácsodálkozni szépre, jóra, érdeklődni minden iránt, emberként viselkedni mindenkor. A gyermekkori emlékek sora: az is gazdagság! Édesapámmal a határban sétáltunk, madarakat, mezei állatokat figyeltünk, oldalkocsis motorkerékpáron „száguldoztunk”, méhészkedtünk, hallgattam, ahogyan hegedült, rádióamatőrködtünk, fényképeket hívtunk elő, fúrtunk-faragtunk… S mindenben hű társ volt Édesanyám. Gyűjtötte velünk a bélyeget, diafilmek mellett mesélt, hozta a friss epret (boldogan találtam rá a hűtőszekrényben és örültem a hírnek: ezzel valami finomság készül) s közben persze gondoskodott a család mindennapi ellátásról. Ő volt a rokonság egyik fő összetartó ereje is. Honnan volt bennük mindez? Nem is ez az igazi kérdés, hanem hogy sorsuk adott-e elegendő lehetőséget arra, hogy ami bennük volt, ki is bontakozhasson, hogy mindent, amit szerettek volna el is érhessenek. A válasz sajnos: nem. De a nem teljesült álmaik és vágyaik egy részét legalább valóra válthattuk mi, a gyermekeik.

Édesapám két éve ment el, 87 évesen, Édesanyám most, 84. életévében, a házassági évfordulójukkor. Mindketten csendesen, szelíden, ahogy éltek.

Hiába mondják, hogy a szerelemből idővel csak a szeretet marad. Ők a példa az ellenkezőjére. Ott volt a szerelem az utolsó pillanatokig minden aggódó „Hogy vagy?” – ban, minden simogatásban, minden pillantásukban. Csodálatos emberek voltak…

Juhász Ferenc (Mezőkövesd)