Tóth Gábor Ákos: Elengedlek végre… Nézzünk szembe a halállal!

Elengedlek végre… Egy könyv arról, vajon fel lehet-e készülni szeretteink elvesztésére. Egy könyv azoknak az aktív korúaknak, akik úgy gondolják, hogy minden téren urai a helyzetnek. Egy könyv arról, miként készülhetnek fel olyan veszteségekre, melyekre álmukban sem gondoltak.

Dr. Csernus Imre ajánlása:
Kíméletlen írás. Valakinek szembesíteni kellett már az embereket, hogy az olyasfajta rögzülések, miszerint halottról vagy jót, vagy semmit, egyszerűen badarság. Adott helyzetben ha megnyugvást keresünk, csak az őszinteség lehet a helyes válasz,. Tanulni csak a negatív dolgok kimondásából lehet. Tény, hogy egész életünkben azon munkálkodunk, miként csomagoljuk be a keserű pirulákat. Amíg azonban egyes emberként nem nézünk szembe a hazugságainkkal, addig a veszteségek, a halál feldolgozása majdhogynem társadalmi léptékű probléma marad, aminek megoldása lehetetlennek tűnő feladat.
Én amikor végiggondoltam, hogy az életnek nevezett limitált időszakban mi lehet a dolgom, visszariasztott, hogy úgy éljek, mint azok, akik homokba dugják a fejüket. Ez a világ teli van álszent dolgokkal. Ez a könyv ezeket belezi ki. Nem boncolgat. Nem maszatol. De nem is akarja megváltani a világot. Nyers, kegyetlen, őszinte velünk a szerző. Kiteríti magát elénk, az önmarcangolástól, az önvádtól sebzetten – mindannyiunk okulására.
Nálam kialakult, hogy amikor hazamegyek és becsukom az ajtót, több dolog is segít a hallott lelki nyomorok feldolgozásában. Például egy lelkiismeret-vizsgálat, hogy valóban megtettem-e aznap minden tőlem telhetőt. Ha tudom azt, hogy az én asszisztálásom révén komoly alternatívákra vezettem rá a pácienst, akkor megnyugszom. Mert segíteni tudtam abban, hogy őszintén mutassuk meg az embereknek ezt a világot.
Próbálják ki önök is.
Ha pedig segítség kell, vegyék elő ezt a könyvet és olvassák el újra meg újra. Ű

A szerző:
Tóth Gábor Ákos író, újságíró 1955-ben született Budapesten. Eddig megjelent főbb regényei: Szökevények, Beszélgetéseim a Színésznővel, Nyúltrapp, Mókolók, Revans, Tahónia, Majdnem horror, Szép új másvilág, Isten veled, Havanna!, Hősök gatyában.

Kikhez szól?
Ahogy telnek az évek, lassul a pörgés, lassul a tempó, s egyre többet morfondírozunk azon, honnan hová jutottunk. Kik voltak a társaink, s kiket vesztettünk már el, s ki lesz a következő, aki itt hagy bennünket? Az öregedés óhatatlanul felértékeli az időskor értékeit, kezdjük jobban megbecsülni saját öregeinket… ha még élnek. Ez a könyv azokhoz szól, akik akarnak, és tudnak tenni idősebb szeretteikért, hogy amikor azok elmennek – mert ez elkerülhetetlen –, ne kelljen ostorozni, vádolni magukat a ki nem mondott szavakért, az elmulasztott gesztusokért. E könyvben megpróbálom összefoglalni mindazt a fájdalmasan megszerzett tapasztalatot, ami az engem ért tragikus esemény kapcsán megfogalmazódott bennem. Úgy gondolom, ez segíthet azoknak, akik – talán épp e könyv elolvasása után – megállnak a nagy rohanásban, és elgondolkoznak a fel sem tett, vagy az eleddig elhessegetett kérdéseken. Mert bármennyire is igyekszünk elhárítani a gondolatot: egyszer mi is állhatunk úgy egy szál magunkban a világban, hogy mindazokról, akik valaha fontosak voltak számunkra, már csak emlékképeink lesznek. Memento mori! – emlékezz a halálra – tartja a mondás, de hogy milyen ez az emlékezés, az kizárólag tőlünk függ.

Két részlet:
Édesanyámra a háza udvarán találtam rá, olyan mértékű agyvérzést kapott, hogy a totális kómából egy pillanatra sem ébredt fel az egy héttel később bekövetkezett haláláig.
Egyesek azt mondták: szegény, ki gondolta volna, hiszen majd kicsattant az egészségtől.
Mások erősködtek: nagy szerencséje volt, hiszen lényegében fél perc alatt szabadult meg az élet minden nyűgétől.
De kinek van igaza? Kinek higgyek?
A mentőorvos, a sürgősségi csoport, majd pedig a neurointenzív osztály vezető orvosa szerint is nulla az esélye annak, hogy visszajöjjön, hogy felépüljön, s ne csak vegetáljon ezután egy kórházi ágyon. Nézegetem a CT-felvételt, s azt látom, hogy mindenütt vér van, ahol pedig nem kellene lennie. Vannak még csodák, hallom, de tudom, látom az orvos tekintetén, hogy amit mond pusztán csak vigasztalás.
Megmentik az életét, stabilizálják az állapotát, aztán komfortosan asszisztálnak végleges távozásához. 72 éves volt, ugyanazon a napon halt meg, mint kedvenc nagymamája, akiről néha említést tett, s akinek odaadóan gondozta a sírját. Sajnos, nem beszélgettünk sokat erről a nagymamáról, így aztán nem is tudom, milyen volt a kapcsolatuk. És ez már végérvényesen így marad, mint ahogy sok minden másról sem fogunk beszélgetni, pedig most hirtelen és kínzóan szükségem lenne rá.
Ez felfoghatatlan.
Ebbe bele kell őrülni.
Téblábolok a lakásban, megérintem a tárgyakat. Ezeket nemrég még használta, rajtuk van a keze melege. De ez csak képzelet. Kezét utoljára az egyáltalán nem utolsónak szánt látogatáskor fogtam meg, és ez izzadt, nyirkos, infúziótól kissé püffedt kéz volt, melyet immár nem vezérelt semmilyen központi akarat vagy vágy, mozdulatlanul pihent, s úgy is maradt, tenyerével elfedve 72 év valamennyi jó és rossz cselekedetét.
A váratlan halálnak nincs előjele. Nem tudunk rá felkészülni, nincs mód, idő egy utolsó szemkontaktusra, egy kézszorításra. Bevégeztetett, nincs apelláta, ő elment, s én itt maradtam sajnálat, önsajnálat és egy tonnányi lelkiismeret-furdalás közepette, azon töprengve, hogy vajon mire gondolhatott az utolsó világos pillanatában.
+++
Hihetetlen, de amikor a múltba nézünk, vagy azt kérdezzük, hogy mindenért én lennék a hibás, vagy mindent a másik félre hárítunk. Hogy nincs egészséges középút, annak a jele, hogy végzetesen hiányzott valami az elvesztett szeretteinkkel kialakított kapcsolatunkból.
No de akkor mégis jogos a kérdés: valóban csak én lennék mindenért a hibás?
Az a mérhetetlen önzés és álszentség, ami áthatja a ma társadalmát, lényegében megfoszt attól, hogy tárgyilagosan megpróbáljunk válaszolni erre a kérdésre. Mondhatni, kikérjük magunknak a feltételezést…, olykor pedig ezt a tragikus alkalmat felhasználva óhajtunk vezekelni olyan dolgokért, amelyek bár nem tartoznak ide, mi, egy általunk kitalált rituálé szerint mégis ide erőltetjük.
Magyarán: az ilyenkor felmerülő önvádba belesűrítjük mindazt a bizonytalanságot, kételyt, amit kivételes esetekben megfogalmazunk saját életvezetésünkkel kapcsolatban is. (Sajnos, az az igazság, hogy ezeket a kételyeket már hallottuk valahol: épp az elhunyt vágta a fejünkhöz, esetleg nem is különösebben barátságos formában.)

(Megjelenés: 2010, 81. Ünnepi Könyvhét, Sanoma Budapest Kiadó, 168 p.)
További részletek, információk, fórum: www.nezzszembeahalallal.hu
Kapcsolat: Tóth Gábor Ákos, 06309642260, toth_gabor_akos@hotmail.com