Buddhizmus: a Tibeti Halottaskönyv

Amikor az öt nagy világvallás közül a buddhizmusról beszélünk, talán a legkönnyebb a dolgunk, hiszen nem kell hívőnek lenni ahhoz, hogy felkapjuk a fejünket a Tibeti Halottaskönyv hallatán. Mondhatnánk közkincs, az egyetemes kultúra része. Számos európai tudós úgy véli, a tibeti tanítók valóban jártak „odaát”.
 

Nem kell messzire mennünk, mikor a buddhista túlvilági kalauz alapján beszélünk e vallás, halálhoz kapcsolódó viszonyáról. A Tibeti Halottaskönyv leírása szerint a haldoklás és a halál utáni állapot állandóan választási lehetőséget kínál számunkra: vagy belemerevedünk kötődéseinkbe és félelmeinkbe, vagy felismerjük valódi természetünk szabadságát és eszerint cselekszünk. A könyv főképp arra tanít meg bennünket, hogy ez a lehetőség életünk minden percében nyitva áll előttünk. A leírása a halál korai szakaszairól teljesen megegyezik azoknak a vallomásaival, akik a klinikai halál állapotából tértek vissza. A könyv a léleknek a test halála utáni útjával foglalkozik.

Tartalmát régen szájról szájra adták tovább, míg végül leírták. Az általunk ismert szövegváltozat a VIII. századból való, tehát több mint ezer éves. A Halottaskönyv szövegét hangosan olvasták a haldokló mellett és a temetési szertartás alatt. Ezzel segítették a haldoklót, hogy minden jelenséget felismerjen, amikor azokkal találkozik, hogy megismerje és megszeresse új tartózkodási helyét, és ne tartsa őt vissza semmiféle szeretet és érzelmi kötelék a földi élethez. A könyv tulajdonképpen útmutató a halál felé vezető úton. A buddhizmus számos irányzatán belül, a tibeti buddhizmus tanításai adják a legtisztább képet a buddhisták halál utáni képzeteiről. A tibeti lámák leírásai olyan világosak, hogy számos európai tudós úgy véli, a tibeti tanítók valóban jártak „odaát”.

A buddhizmus alaptanítása szerint, mindennek, aminek kezdete van, van vége is, így szükségszerű, hogy minden, ami keletkezett el is múljék. Éppen ezért semmi sem állandó, minden evilági dolog valamilyen módon a keletkezése és az elmúlása közötti köztes létben időzik. Vagyis az élet nem más, mint a megszületés és a halál közötti időszakban beálló állapotváltozás. Az úgynevezett bardó egyben egy tudatállapotot is jelöl, amelyben az ember éppen tartózkodik. Az egyes tudatállapotokat a tibetiek hat nagy csoportba sorolják, ezért hat bardó létezik, amelyek a tudati működés hatféle alaptípusát írják le.

A halál előtt három bardót különböztetnek meg. A szkjena bardó azt a köztes létállapotot jelöli, amelyben az ébrenlétben eltöltött tudatos cselekedeteket véghezvisszük. Az európai filozófiai hagyomány sokáig ezt az egyetlen tudatállapotot nevezte tudatosnak. Ez az a tudatállapot, amelyben felkelünk az ágyból, és tesszük a napi dolgainkat. A milam bardó azt a létmódot jelöli, amelybe álmodáskor kerülünk. Az ilyenkor életbe lépő tudatműködés véletlenszerűen választja ki a raktárból az ott elrakott emlékeket. A tibetiek elképzelése szerint a manasz lemásolja földi testünket, és egy álomtestet szül. Ilyenkor az ember képessé válik tudatosan álmodni, így álmában felszínre hozhatja a tudata mélyén rejtőző titkokat, egyetemes igazságokat. Következő a csamtan, ami a meditációban elért tudatállapot-változásokat takarja, a meditációs gyakorlatok végső célja a tudat tiszta természetének megismerése, amely a hat bardó egybeolvadását jelenti. Azaz az élet és a halál egybeolvadását. Eddig beszéltünk a halál előtti állapotról, mostantól a halál utáni állapothoz jutunk el, itt is további három bardóról van szó.

A Tibeti Halottaskönyv a halál utáni bardókkal foglalkozik. A halál a tibeti buddhista felfogás szerint nem más, mint állapotváltozás - a tudat állapotának radikális megváltozása. Miután jelenlegi tudatállapotunk a fizikai testhez kötött tudati működéshez kötődik a leginkább, a fizikai test halálával gyökeresen megváltozik. Minél kevésbé kötődik jelenlegi tudatunk a testhez, annál kevésbé viseli meg a testtől való elválás. A halál, amely az emberi tudatosság világának végét jelenti, egyben a következő köztes lét kapuja. Nincs végső pusztulás, vagy végső megszűnés, csak átmenet van az egyik köztes létből a másikba. A haldoklás bardója maga a csikai bardó, és ez a buddhizmus szempontjából a legértékesebb. Ez az élet és a halál közti állapot, ahol a testi funkciók fokozatosan alábbhagynak. Ahogy lassul a szívverés és a légzés, és ezzel együtt a testiség érzete, úgy erősödik fel a belső világ energetikai észlelése. Az ember a testét nem szilárdnak tapasztalja, hanem az egymásba olvadó minőségek összességeként. Az ötödik állomás, a csönyid bardó első hét napjában minden egyes napon megjelenik egy-egy segítő istenség. A halott számára, ha elfogadta önmaga halálának tényét, egyre kevésbé válik érzékelhetővé az emberi világ, és lassan magasabb tudatállapotba emelkedve végképp „elhagyja” ezt a világot. Végül elérkezünk hatodik, az utolsó bardóhoz: Az újjászületések bardójához. Miután felébredt az elhunytban az emberi létforma utáni vágy, a szidpa bardóban látomásai erotikus színezetet vesznek. Annak megfelelően, hogy a szeretkező párok melyik neméhez vonzódik inkább, dől el, hogy milyen nemű újjászületéshez jut. Ha a férfialakhoz, akkor nőként születik újjá, ha a nőhöz, akkor férfiként. Elvileg befolyásolható az újjászületés helye és ideje, ez azonban csak azoknak adatik meg, akik tudatukat úgy pallérozták, hogy még a szidpa bardóban is legyen erejük tudatukat irányítani.