Azoknak kell erősnek maradniuk, akik itt maradnak

Egy szép szerelem. Álmok, házasság. Két gyönyörű gyermek. Megértés, együttérzés, szeretet, biztonság. Sok-sok közös munka, küzdelem, egymás erősítése, Összesen negyvenhárom év.

Egy áprilisi nap, melyet megelőzött több gyanús egészségügyi probléma. Időpont, vizsgálat a kórházban. Saját kocsinkon mentünk a kórházba, ott csatlakozott hozzánk sógorom és vidám beszélgetés közepett megérkeztünk a vizsgálat színhelyére. Úgysem lehet semmi baj. Lehet, hogy semmi, lehet, hogy valami. Az orvos nem kertelt. Mi az, hogy valami! Azonnal műtét, tumor. Telefon, főorvos, másnap reggel műtét, a kórházban mindenki azonnal, szó nélkül teszi a dolgát.
Mindhármunkat villámcsapásként érintett az értesülés, eltűnt a mosoly, a jókedv, csöndes, feszült rémület telepedett ránk. Nincs mit tenni, meg kell várni a holnapot. Nem szabad kétségbeesni, biztosan van kiút. Férjem benn maradt a távoli kórházban. Azért mondom, hogy távoli, mert Budapest másik végén laktunk a kórházhoz képest, és mi most csak egy ártatlan vizsgálatra jöttünk.

Hazaértem az üres lakásba. Vacsorázni kellett volna valamit, de nem volt étvágyam. Korán lefeküdtem, fáradtnak éreztem magam de aludni nem tudtam. Mindenféle borzalom kavargott az agyamban forgolódtam, de álom nem jött a szememre. Még imádkozni sem tudtam. Másnap reggel gyűrötten ébredtem, indulnom kell hozzá, másfél óra utazás, de mennem kell. Hogy töltötte az éjszakát, vajon mit érez? Vittem egyet, s mást, kilenc órakor berobogtam a kórház udvarán és futva mentem föl a sebészet lépcsőjén, kifulladva kerestem a hosszú folyosón a kórtermet. Mellettem fehér köpenyes orvosok, nővérek nyugodt, de sietős léptekkel igyekeztek szobáról szobára, betegeik ellátása érdekében. Idegesen kérdeztem, nyugodt komolysággal válaszoltak, végre megtaláltam, berobbantam a szobába és ott feküdt az ajtó mellett, derűsen, örömmel üdvözölt, tele reménnyel. Azt mondta, ne aggódj, ma lesz a műtét, azt úgyis végigalszom, aztán majd kialakul minden. Mit hoztál? De jó, csak most nekem nem szabad semmit sem ennem, majd holnap megeszem.
- Itt maradsz?
- Megvársz?
- Hát persze, de már jönnek is érted, Felkísérlek a műtőbe. Fehér kerekes kocsi, zöld lepedő, csöndes, kedves műtős fiú. - - Velünk tetszik jönni?  - kérdezte. - Igen - volt a válaszom. Mentünk, hosszú folyosón, majd liften, föl az ötödikre. Ki volt írva, MŰTŐ, tovább menni nem lehet. Még egy utolsó csók egy arcsimítás és a műtős kocsi begördült a csapóajtón. Én kinn maradtam a várakozó folyosón. Egyedül. Magamban.

Lerogytam egy székre, gombóc volt a gyomromban és a torkomban. Csak ültem és vártam. Néma csönd volt, és feszült várakozás. Nem bírtam tovább tíz percnél, felálltam és a liften visszamentem az első emeletre az intenzív szobához, ahová lehozzák a műtött betegeket, akik még alszanak. Ott fognak majd felébredni. Leültem a váróban. Idegesen néztem az órámat 15 perce volt benn. Úgy tűnt, mintha egy évezred múlt volna el. Úristen meddig tart ez az operáció. Fél óra biztos, vagy háromnegyed óra, de lehet, hogy másfél óra. Nekem ez egy egész fényévnek tűnt. Korgott a gyomrom, reggel hatkor keltem, most dél felé járt az idő. Torkomban gombóc, táskámban egy csoki, de nem bírtam volna lenyelni.
Semmi baj. Nyugalom. Nem lesz semmi baj. Jó munkához idő kell, csak hadd legyen minden rendben. Várok én estig is ha kell. Semmi dolgom, csak ez a végtelennek tűnő várakozás. Egyszer viszont úgy is véget érnek a munkák is, tehát felkészülve, teljes nyugalmat színlelve üldögéltem és vártam. Állandóan az órámra néztem, lassan megy az idő. Még csak tizenegy óra múlt. A percek nem akartak gyorsabban peregni. Várni kell. Még sokáig. Ültem és vártam, de egyszer csak feltűnt a sebész főorvos a folyosó végén. Jól látok? Ő az? Ilyen hamar? Mi történt? Vége a műtétnek? Kérdések ezrei tolakodtak az agyamba.

Az orvos nem volt vidám. Lehajtott fővel közeledett. Nem baj, fáradt, van ilyen. Rosszul ébredt. Bal lábbal kelt fel. Én felálltam és elésiettem. Rászóltam, főorvos úr, befejezte a műtétet?! Megállt, rám nézett és határozott hangon válaszolt.
Azt mondta: - igen, befejeztem, mert a daganatot nem tudtam kivenni, mert túl nagy volt, a végbelet kivezettem a hasfalra, mert a bélcsavarodás veszélye végzetes problémát okozhat. - Ennyit mondott. Szenvtelen volt és rideg.  Ez a munkája.
Minden nap több alkalommal kell hasonlókat mondania remegő, sírós asszonyoknak, férfiaknak, anyáknak és apáknak, gyerekeknek, rokonoknak, barátoknak. Azt hiszem nem is lehet túlélni másképp az ilyen munkát, a halál közelében nap, mint nap. Én is csak egy voltam a sok közül. Ki tudja aznap hányadik rémült hozzátartozó.

Remegés futott rajtam végig, alig tudtam megszólalni. És most mi lesz? - A daganatot zsugorítani kell, tehát chemoterápia következik, utána pedig lesz egy második műtét, ne aggódjon - mondta. - Viszontlátásra. Ennyit közöl, majd szó nélkül sarkon fordult és elment. Empátia? Orvosi eskü? Emberség? Nem kérhetek számon embereken olyasmit, amire képtelenek. Ha nem született úgy, ha nem úgy nevelték, ha ő is csak így, ilyen ridegen tudja túlélni ezt a munkát amelyre felesküdött, nem hibáztatom érte. Nem kell szánalom. Nem kell sajnálnia. Nem kell megveregetnie a karomat. A halál árnyékában telik minden napja, minden órája.
Saját magunknak kell erősnek lennünk.
Saját magunknak kell felépítenünk magunkat.
Saját magunknak kell lábra állnunk, még ha remegünk, reszketünk is.
Az orvos sarkon fordul és elment. Nem nézett hátra, csak vonult fehér köpenyében a folyosón, majd eltűnt egy ajtó mögött.
Elment.
 

Szédülni kezdtem. Rosszul éreztem magam, gyenge voltam, enyhe hányinger kerülgetett. Lerogytam a székre. Nagyokat, mélyeket lélegeztem, percekig. Szinte azt sem tudtam, hogy hol vagyok és mi történik itt velünk. Azt gondoltam, el kellene innen menekülnöm, de hová…. Nem mehetek, mert öt meg kell várnom, hiszen ó még nem jött le a műtőből. Még nem hozták le. Várnom kell tovább. Enyhe belső rázkódás suhant át rajtam, majd szorító zokogás rázott meg. Arcomat kezembe szorítottam, egész testemet átrázta a belsőmből érkező könnyzápor, zsebkendőt kerestem. A folyosó másik végén ismét feltűnt a sebész főorvos, látván zokogásomat aki visszafelé igyekezve megállt mellettem és most ridegségét félretéve, emberien, de határozottan azt mondta: - Ne sírjon, nem lesz semmi baj. Mindjárt lehozzák. Újra elment, dolga volt más ezer betegével. Mondom, én csak egy voltam a sok közül. Ez a munkája. Jól esett, hogy megnyugtatott, bár éreztem, hogy nagy a baj, nem is éreztem, tudtam.

Valahogy megpróbáltam összeszedni magam. Erősnek kellett lennem. Azt hiszem éppen erről szól ez az egész írás, éppen erről szól a halál és éppen erről szól a gyászom. Erő. El kell fogadnunk, hogy hozzátartozik a halál a mindennapjainkhoz. Persze amikor váratlanul, hirtelen szól bele az életünkbe, ez nem ilyen könnyű. De nekünk kell erősnek lennünk, azoknak akik itt maradnak. Megráztam magam, nagy levegőt vettem, megtöröltem az arcomat, szememet, és vártam. Szerencsére a főorvoson kívül senki nem volt a közelemben, senki nem látta a gyengeségemet. Vártam, nem tudom meddig, de nagyon hosszúnak tűnt. Végre feltűnt a műtős kocsi a lift felől. Messziről felismertem ősz haját. Betolták az intenzívre és még várnom kellett, amíg elrendezik a szobában.

Végre szóltak, hogy most már be lehet jönni. Bementem, nagy csönd, mindenki alszik, műszerek kijelzései, csöndes, egyenletes műszerkoccanások, ájultan alvó emberek, állandóan figyelő nővérek. Megsimogattam a haját, arcát. Mély egyenletes szuszogással pihegett. Leültem mellé és vártam. Láttam, hogy él és egyenletesen lélegzik. Egyszer csak kinyitotta a szemét és megszólalt. Te vagy az? Felálltam és hirtelen szóltam. Persze hogy én vagyok, itt vagyok, és megszorítottam a kezét, megsimítottam az arcát. Jól vagy? Igen - hangzott a válasz. Minden rendben? Persze - mondtam - és nagyot nyeltem. Akkor jó, válaszolta, és további mély álomba merült. Fogtam a kezét és simogattam az arcát, aztán a nővér kedvesen azt mondta, tessék hazamenni, ő csak reggelre fog teljesesen felébredni.

Hazamentem, ugyanaz az egyedüllét. Nem kell a vacsora. Nem vagyok éhes. Felhívtam a sógoromat, a férjem másik testvérét aki orvos, és elmeséltem mi történt. Kérte, hogy adjam meg az operáló sebész telefonszámát, mert reggel fel fogja hívni. Lefeküdtem aludni, mert elfáradtam. Furcsán. Nem úgy, mint egy egész napos munka után. Másképp. Ájultan. Beleájulva a csendbe. A magányba. Nyugodt álom helyett rémálmok gyötörtek, azt hiszem többször kiabáltam, felültem, forgolódtam Nem volt nyugalmam. Kétségbeesett gondolatok gyötörtek. Mi lesz velünk, hogyan tudjuk ezt végigcsinálni. Istenem segíts! Ettől kezdve felgyorsultak az események. Műtétek, chemoterápia, riadt, összeszedett állapot, hiszen tudtam, hogy egyetlen dolgot tudok tenni: segíteni abban, hogy a lehető legkevesebbet szenvedjen. Több, mint egy évig tartott. De hálát adtam a Jóistennek minden percért amit adott. Végig vele voltam. Ápoltam. Soha nem éreztem tehernek ezt a munkát, bár esténként ájultan estem az ágyba.

Azt hiszem igazán akkor tértem magamhoz, amikor meghalt. Furcsa biztos amit mondok, de a bizonytalanságnál nincsen rosszabb. Bármit vállaltam. Bármilyen fizikai terhet megtettem érte. Csak éppen a bizonytalanság volt az ami felőrölt, de alapvetően pozitív természetem segítette abban, hogy adjam fel. Azt gondolom, igenis nekünk kell erőseknek lennünk, mint már írtam, akik itt maradnak. Sokan csodálták az erőt amely bennem volt, a kitartást, a derűt, kérdezték a temetés után, mitől vagy ennyire erős, hogy hogy nem omlottál össze? Csak azt tudtam mondani, nem lehet, csinálnunk kell. Nekünk, akik egyedül maradtak.

Gyakran kijárok a temetőbe. Örömmel megyek ki, nem szomorúan és megtörten. Az élet erről szól. Sokan mondták már, csak ismételni tudom. Megszületünk és meghalunk. Az élet ezzel jár. El kell fogadnunk. Nem sajnáltathatjuk saját magunkat. Akkor maradunk emberek, ha kitartunk. Akkor, ha erősek maradunk.

Budapest, 2009. november 4.

Csabay Erzsébet