"Borzongat, mégis vonz az ismeretlen,
a boldogság talán ott messze van,
hol mély a tenger, s az ég lehajlik
a vízre, amely szinte parttalan."
(Várnai Zseni)
Nekem az úszás-adta csodálatos érzésről pusztán sejtéseim vannak. Soha nem tanultam meg úszni, csak ámulattal, és reszkető izgalommal figyeltem, ahogy a gyermekeim már apró kisgyermekként átszellemült arccal, boldogan szelték az uszoda, nem sokkal később a Rába és a Duna, végül varázslatos álmuk megvalósulásakor a tenger hullámait.
(... de vajon nem szebb-e a halál?) Tört fényben, fotelben, ruhástól ébredek. Hol vagyok? Úristen, megint elaludtam! Néhány másodperc múlva csoszogást hallok. Azután ütemes koppanásokat, majd megint csoszogást: csissz - csossz… kipp-kopp.
Az elmúlt év életem első – sok tragédiával teli éve volt. Meghalt Sanyi barátom, Marika barátom, majd az Édesapám. Barátaimnál természetesen a tragédia elsősorban a családot érintette, de végig úgy éreztem, hogy nekem is dolgom van ezzel a tragédiával: segíteni kell az itt maradottaknak. Nem is olyan egyszerű dolog ez, ha az ember nem akar tolakodó lenni.
