Az én történetem már 7 éves de a mai napig nehezen dolgozom föl.
1988-ban "diszidáltam" Erdélyből.A szüleim otthon maradtak.Én új életet kezdtem.Hmar megismerkedtem a párommal.1989-ben úgy vettem el feleségül,hogy 6 cm-es agydaganata volt.A műtét jól sikerült hála ajó orvosi csoportnak.
2 évig nem mehettem a szülőföldemre!!!!
1991-ben megszületett a kicsi fiúnk.Mindenki csodájára járt,hogy ilyen műtét után vállalta a párom a gyermek áldást.
2 hónap alatt elment 85 éves édesanyám és 24 éves fiam. Igy hirtelen egyedül maradtam, mint egy kivert kutya. Nincs jelenem és nincs jövőm, a múlttal meg ezek után minek foglalkozni. Csak barátaim vannak, de hogyan várhat el az ember segítséget a barátaitól ? (Kisebbeket esetleg. Na de nagyobbakat..., pedig lehet majd rá szükségem. Így a jövő egy idősek otthona, ahová soha nem vágytam.) Nem értem, hogy mivel érdemeltem én ki ezt a sorstól, amikor mindig becsületesen éltem.
Drága Jenő testvérem reggel 7 óra körül gyakran felhívott amikor ült a kocsiban ment a munkahelyére és én is ültem a kocsiban mentem a munkahelyemre. Akkor nem hívott.
Már ültem az íróasztalnál, fél nyolc lehetett, csörgött a telefonom, felvettem. Azt hittem rosszul hallok, Dr .XY vagyok testvére lakásában, szomorú hírt kell mondanom, testvére meghalt. Kiabálva visszakérdeztem, micsoda? Az nem lehet igaz, mert tegnap beszéltem vele, várjon meg azonnal odamegyek.
Taxit hívtak nekem, borzalmas érzés volt, csak annyit mondtam a taxisnak, hogy nagyon siessen.
Sokat törtem a fejem rajta megírjam e a következő igaz mesét. Érdekel e valakit is az életem, a boldogulásom, majd a tragédiám története. Döntöttem! Leírom, talán jó lesz tanulságul. Igen barátaim, tanulságul arra milyen rövid az élet, és milyen pazarlóan bánunk vele.
2002 október 28.án. Nagy bánatom lett. 32évi házasság után saját kezembe halt meg a férjem.Szívinfarktus vitte el.Nagyon fájt ,mível növérként dolgoztam. Nagyon sok embert vissza hoztunk az életbe . Sajnos öt nem tudtam. 1 éven keresztül nem leltem a helyem .Mindig mentem mint aki meg van bolondulva.Se a gyerekeim, se az unokáim se tudtak megnyugtatni. Bele menekültem a munkába. Nem tudtam hol a határ.Sajnos annyira tönkre tette az egészségemet amitöl teljesen megrokkantam.
Kora reggel van. Finom kávé illat tolakszik az orromba. Hát persze szombat van, együtt lesz ma a család, megyünk kirándulni. Meghallom a kedves hangot, `kérsz kávét` csilingeli. Igen kérek, és a következő percben, megjelenik egy kócos fej a szobaajtóban. Lejjebb mint vártam, a nagy fiam egyensúlyozza a tálcát, oda az ágyam mellé.
Apukám szinte egész életében dolgozott.Sose volt beteg,vagy legalábbis nem mutatta.Amikor kicsik voltunk mindig azt mondta,ha fáj valami: Nem fáj az, csak úgy érzed! Ő is így fogta fel a dolgokat. Soha nem ment orvoshoz. Aztán megtörtént. Sokszor rosszul lett, sokat feküdt, de soha nem panaszkodott.Egyre többet hányt, véres vizelet, stb. Mi még ekkor se tudtuk mi történik. Egyik reggel munkába indultam volna mikor anyu szólt, hogy baj van. Apu elesett és beverte a fejét az asztalba.
Anya vagyok. Testem minden milimetere ma is sajog a fajdalmas hianytol. Lelkem szetszaggatott allapotat soha senki nem tudja osszefoltozni. Stabilitasom, eletkedvem, jovobeni terveim elhagytak azon a napon....1994 augusztus 7-en . telefonhivasra rohantam a korhazba. Fiam, az en draga nagyfiam , aki eppen csak elhagyta a 24-ik eletevet haldoklik.
